Ványa bácsi

Szerző: CSEHOV

Fordította: Háy Gyula

Részlet az Esti Hírlap 1982. november 8-i számában megjelent írásból: " [...] Ádám Ottó péntek este egy viharos sikerű, gyönyörű előadással hosszú idő után visszatért a dac színhelyére. Egyetlen gesztussal igazolta; mit sem hajlandó változtatni színházideálján - a szépség, a rezignáció, a csendes és konok remény mindig és mindnyájunkra érvényes sírni- és nevetnivaló bizonyosságán. A Ványa bácsit annak fogadja el, ami. Remekműnek. És hisz Kosztolányinak, aki 1920-ban a vígszínházi premier után leírja Anton Csehovról: "Azt kell hinnünk, hogy ő maga a szabály." Ehhez a szabályhoz tartja magát Ádám. Nem a sorok között keresgél, a sorokat olvassa. Nyilván többször, újra és újra megtette ezt, és volt türelme kivárni, amíg a társulatának négy tagja eljut színészi teljesítményének csúcspontjáig. Kivárta a napot, sőt az órát, talán a percet is. Mensáros László, Huszti Péter, Almási Éva és Schütz Ila! Amikor az újjáépített Kamaraszínház függönye lassan felgördült, rövidesen nyilvánvalóvá vált - valóban eljött az ő idejük.(Harminc esztendővel ezelőtt, 1952. április 9-én Gellért Endre Ványa bácsija felrobbantotta az elfojtott, kitagadott érzelmeket. Visszahelyezte jogaiba a megvetett szomorúságot, újra tanította sírni a nézőket. Ma már alig emlékeznek erre az előadásra, a legenda is foszladozik, de akik még fel-felidézik Makláry, Bessenyei, Gózon, Mészáros Ági és Lukács Margit játékát, máig is a részvéten tűnődnek.) Szükség volt akkor érzelmekre, melankóliákra, mosolyokra, másik embernek ajándékozott szánalomra. Mint most. Amikor újra divat a közöny, a hideg interpretáció és ki tudja miért, színház és néző letagadja egymás előtt a könnyeket.[...]" Szász Péter