Széchenyi 1976.

Szerző: NÉMETH LÁSZLÓ

Dráma két részben

A bemutató helyszíne: Madách Színház

© Fotó: MTI / Benkő Imre

Széchenyi nem emlékmű, hanem élő valóság - Gondolatok egy bemutató ürügyén - a próbán. Megjelent a Film - Színház - Muzsika 1976. szeptember 29-i számában

A színházi próba szünetében ugyanarról van szó, mint a színpadon. A színész kávét kér, de ugyanarról gondolkodik tovább. Nem tud kikapcsolni, hat az eleven életáram. Bessenyei Ferenc találkozása Széchenyivel felizzik, az aktív életerő szembekerül egy passzivitásra kényszerített hőssel. Megcsillan az az értelmi szenvedély, amely az emberiség kollektív javát akarja szolgálni, ám útját állják.Széchenyi döblingi elzártságában a drámai mag: a passzivitás és üldöztetés ellenére megnyilvánuló állhatatosság. A végzetszerűen vállalt múlt. A történelem alapkérdéséről van itt szó, a kardos-kuruc mentalitású hőseszménnyel vitázik Németh László. Érezve, hogy egy-egy forradalmi korszakban hajlamosak igazságtalanul lenézni a reformistákat. Noha ők is azon a hídon járnak, amit a Széchenyi-félék rendesen megépítenek.A bemutatóig hosszú út vezet, Bessenyei szerint "a kedélynek több rétegét kell működtetni". Abban, hogy Széchenyi a döblingi őrültek házában mennyire szeret sakkozni, nemcsak a logikus agytorna szeretetét kell látnunk. Egy "hibbant öregember" szerint annyival jobb ez az esztétikánál és politikánál, hogy ezt szabályok szerint játsszák. És itt az érzékeny moralista már befelé fordul, s pisztolyáért nyúl. Németh László gondolatával élve: a dráma igazi színpada már nem a világ, hanem a lélek. B. Turán Róbert

MÁNDY IVÁN: GYENGE ÁRPÁD Megjelent a Film - Színház - Muzsika 1976. október 9-i számában

Miért szerettem mindig az epizodistákat? Valahogy a novellistákra emlékeztetnek. A novellisták néhány szóval nyitnak meg egy világot, mutatnak meg belső tájakat. Az epizodisták egy mondatban, egy mozdulatban. Benyitnak egy szobába, átadnak egy levelet, megterítenek egy asztalt. És mégis tőlük lesz hiteles minden. Egyébként talán egyformán is kezelik őket. Kisplasztika. És ezzel rendben is van. Legfeljebb még néhány bölcs tanács. A novellistáknak: Öregem, azért kéne már próbálkoznod a regénnyel! Neki kéne gyürkőznöd! Az epizodistáknak: Mikor látunk már tőled egy olyan igazi nagy alakítást? Tudod, mire gondolok? (Mélyértelmű tekintet.) Epizodisták - novellisták. Kész szerencsétlenség. De hagyjuk a dohogást! Valamikor gyermekkorom mélyén láttam egy magyar filmet. Kedélytelen, kis fickó lehettem, kritikus alkat. Irtózatosan unatkoztam. Közben valami olyan gonosz ingerültség kapott el! És akkor megjelent a vásznon egy ligeti pad. A pad mellett három csavargó. Három ligeti vagány. Kártyáztak. Felfigyeltem. Az egész valahogy levegőt kapott. Sajnos, oly hamar eltűntek! És aztán megint a tömény unalom. Visszahullott minden a sötét semmibe. Később megtudtam a nevüket. Makláry Zoltán, Pethes Sándor, Peti Sándor. Epizodisták. A régi Vígszínházból emlékszem még Gárdonyi Lajosra, Mály Gerőre, Szerémyre, Vágó nénire, Vendrey tatára. És most Gyenge Árpád. Az inas Németh László Széchenyijében. A hűséges inas Széchenyi mellett Döblingben. Oly vékony, és megtört, mintha éppen csak odarajzolták volna. Meggörbült volna a levegőben.Mit csinál egy inas?Bejelent valakit. Úgy suhan be a vendég mellett, mint egy árnyék. Észre se lehet venni. Ez a lénye. Igaz, Döblingben elég különös vendégekkel van dolga. Többek közt besúgókkal, ostoba, tolakodó fráterekkel. (Csak éppen látni akartam mit csinál a nagy Széchenyi!) Mélabús, agyonzaklatott orvosokkal, és néhány valóban hű baráttal.Az inas bejelent, bekísér, kikísér. Soha hálátlanabb szerep! Mit lehet itt csinálni?Semmit. És Gyenge Árpád valóban nem is csinál semmit. Csak éppen amennyi benne van a szerepében. Ő különben is képtelen arra, hogy csináljon, vagy pláne, hogy kitaláljon valamit. A háta, a válla, a hangsúlytalan hangja jelzi, hogy miféle vendég érkezett. Talán most látja először és mégis mindent tud róla. Egy pillanatra megáll mögötte. Maga elé néz. A levegőbe mered, "Most majd megint történik valami. Rövidesen megjelenik a rendőrség, házkutatást tartanak, aztán pedig... "Ebben a tekintetben benne van, hogy egyre nyomasztóbb a légkör. Széchenyi tragédiája már nincs messze. De addig végezzük a dolgunkat. És ő jön-megy, nyitja és csukja az ajtót, kitárja az ablakot a kert felé, a tébolyda kertje felé, karos gyertyatartót helyez az asztalra, ágyat bont. Mintha még lehetne élni!Hajlott alakja egyre hajlottabb. Azon az utolsó éjszakán még kikísér valakit. Ahogy kilép, Széchenyi magára zárja az ajtót. Revolvere után kutat a fiókjában. Nem maradt más, csak ez a néhány mozdulat.Kopogás. Az inas kopog. Be kell, hogy engedjék. Akkor megáll egy pillanatra és azt mondja:-Holnap húsvét lesz és gondoltam, hogy virágot kéne küldeni... Ott állnak ketten a lassan elsötétedő szobában. Holnap húsvét lesz! (Amikor már nem is lesz holnap.) Virágot kéne küldeni a grófnénak. Holnap húsvét... Még egyszer megérinti valami Széchenyit. Igen, talán lehetett volna élni egy jobb és értelmesebb világban. Írni, vitatkozni, beszélgetni. Sétálni egy nő mellett. Megünnepelni az ünnepeket és virágot küldeni.Mindez néhány pillanat. Az inas lehajtott fejjel áll. Eltűnik. És vele minden eltűnik. Gyenge Árpád ebben az utolsó jelenetben is olyan hangsúlytalan. És csak úgy elmondja, amit ez a derék inas még elmondhat. Az egésznek olyan huzatja van, olyan levegője. Nem hiszem, hogy el lehet felejteni. (Írd már le öregem, írd már le, hogy nagy pillanata ez a színháznak!) Furcsa sors az epizodistáé. Olykor csak éppen bejön egy szobába. Körülnéz, mond valamit, amire oda se figyelnek. Eltűnik. És a szoba mégis tőle kap életet.

© Az Archívum előadásainál olvasható szövegeket Springer Márta dramaturg válogatta és szerkesztette.