Éjjeli menedékhely

Szerző: MAXIM GORKIJ

Fordította: Déry Tibor

A bemutató helyszíne: Madách Színház

© Fotó: MTI / Keleti Éva

NÉHÁNY SZÓ - NÉHÁNY PERCRŐL - Gábor Miklós gondolatai az Éjjeli menedékhely előadásáról (Megjelent a Film Színház Muzsika 1969. januári számában)

"Éjjeli menedékhely előadásunk elég kemény kritikákat kapott. Volt, aki azt írta, hogy unatkozott - ezzel természetesen nem lehet vitatkozni. (Bár ha valaki unatkozik a nézők közt, akik az előadás végén háromszor hívták vasfüggöny elé a szereplőket, legalább így fogalmazhatná: "Én speciel unatkoztam" -, nehogy a gyanútlan olvasó azt higgye, mindenki unatkozott.) De általában azzal vádolják előadásunkat, hogy "pesszimista", meg "nihilista". Így adódott, hogy újra elgondolkoztam a dráma utolsó percein. A "Herceg", a Tatár, a hívő mohamedán (nemrég azt kiáltotta: "Tisztességesen kell élni!") - néhány perccel a darab befejezése előtt bort iszik. ("Egyszer élünk, mulatunk...")- azaz elhagyja hitét. Klescs, a sötét homlokú lakatos esküdözött, hogy kitör e szemét népségből, tisztességesen dolgozni fog, hogy ne kelljen szégyenkeznie az emberek előtt, de mielőtt legördülne az utolsó függöny, felismeri, hogy itt is csak emberek vannak, "talán nem is rosszak". Két ember belenyugszik, hogy a "mélységhez" tartozik, és mindjárt jobb kedvük lesz. Szatyin, a "börtöntöltelék, gyilkos, hamiskártyás", aki a darab egész folyamán harcol minden ellen, ami (legyen álmodás, vagy felülről jött, idegen erkölcs és kötelesség) tagadná a "mélység" realitását, és nem szűnik meg hirdetni, hogy az ember a "mélységben" is ember, Szatyin, íme, maga köré gyűjtötte testvéreit. "Milyen kevéssel beéri az emberi szív", mondja Bubnov, és nótát kér: "Énekelni akarok! Sírni akarok!" De ekkor a nótaszóba betoppan a Báró a hírrel: "A színész felakasztotta magát..."A színész... egy ember, akinek szíve nem ért be kevéssel... "elrontotta a nótát". Ez az utolsó pár perc remek! A hangok tisztasága! A szöveg szépsége! A hirtelen beért, döntő események: emberek változásai, sorsok fordulata, egyetlen mondatokban. Minden perc egy dráma. A serpenyőbe pillanatonként újabb és újabb súlyok hullanak, és amikor úgy érezzük, hogy a mérleg kiegyensúlyozódott, megállt a mélyben, mikor látszólag mindenki elfogadta a "mélység" emberi testvériségét, mikor itt az ellentmondásos hepiend, megjelenik a "mélységnél" is mélyebb: a halál. És a legváratlanabb: éppen ezzel tárul ki (nem hitek és szekták prédikációival, nem szóval, hanem a törvény erejének kényszerével, gyötrő kényszerrel, a legelháríthatatlanabb, legkétségtelenebb tény, a halál színpadra léptével) a dráma, a "mélység" ajtaja hirtelen kinyílik a borzalmas ismeretlenbe, a megoldatlanságba. És a megoldatlanság mindig kötelez. A "nóta" elromlott. A "mélység" meleg fészke, a "hippi-realizmus" e zárt világa belehelyeződik a nagy világ rendszerébe. Optimizmus? Pesszimizmus? Mindkét szó értelmét veszti e pár utolsó akkord pontossága mellett. Itt egy felnőtt ember szól, uraim, itt az élet szól, a nagy tapasztalat, a dráma és a zene.(Egyetlen igazán optimista szereplője van a darabnak: a menedékhely tulajdonosa; ő töretlenül optimista, míg agyon nem verik. De róla nemhiába mondja Luka: "Amilyen vagy, olyan maradsz." Ahol szükséges, ilyen kemény, egyértelmű szavakat is ki kell mondani. Vannak reménytelen emberek.)"

© Az Archívum előadásainál olvasható szövegeket Springer Márta dramaturg válogatta és szerkesztette.