ÁDÁM OTTÓ: Pécsi Sándorról…

(Avagy lehet-e emberi viszony színész és rendező között?!)

Lejegyezte: B. Turán Róbert

„...1957 őszén mutattuk be az Anna Frank naplóját. Pécsi volt Van Daan, az örökké éhes, kövér hollandus zsidó, aki végül egy éjszaka kenyeret lop. Halkan lopózott le a lépcsőn, gyufa villant, úgy osont a szekrényhez, ahol a két család kenyerét tartották. És ekkor Frankné – Kiss Manyi - felriadt, villanyt gyújtott és őrjöngve támadt a rajtacsípett kenyértolvajra. Kettejük jelenete, a kétségbeesett és megalázott ember őrült paroxizmusa: ma is mint a szégyen legmegrendítőbb képe emelkedik ki a múlt emlékéből. És bár nagy sikere volt a szerepben, mégis az azonosulásnak valami furcsa zavara végig benne maradt.

Ez a furcsa „nem vagyok azonos” később is sokszor foglalkoztatott: mi az oka annak, hogy a legnemesebb színész is kínlódik azzal, hogy ha számára nehezen elviselhető jellemet játszik, leválassza magát a szerepről. Minél messzebb van a színész az alakítandó karaktertől, annál kisebb a probléma, ha például félszemű, marcona, nagyszakállú rablógyilkost játszik, akkor bántja legkevésbé a dolog. Sőt, akkor legtöbbször még élvezi is, hogy a nem azonosíthatóság biztos fedezete mögül szabadon játszhat. Ha azonban a bűn nem nyilvánvalóan idegen tőle, vagyis ha feltételezhető, hogy a közönség őt a szereppel azonosíthatja: zavarba jön, és igyekszik olyan elemeket vinni az alakításba, amelyek nyilvánvalóvá teszik, hogy nem azonos az ábrázolt alakkal. Így volt Pécsi is a kenyértolvaj kövér zsidóval. Kompenzációképpen mikor leleplezték, olyan keservesen zokogott, hogy szívünk szakadt a nézőtéren.

Ráadásul ezúttal az ügy még bonyolultabb volt: Magyarországon zsidót játszani színpadon különösen kényes. Tisztázatlan múlt, generációs hazugságok, meg más egyéb is – lehetetlenné teszik a tárgyilagos higgadtságot a témával kapcsolatban. Jó zsidót játszani még csak-csak. Gonosz, rossz zsidót játszani azonban nagyon nehéz: itt még kényesebb és komplikáltabb elkerülni a néző tudatalatti azonosítását. Ha volt ember, aki számára az antiszemitizmus idegen volt: Pécsi ilyen volt, egyszerűen nem értette a zsidógyűlölő indulatot! Mégis: ezúttal őt is zavarta a kenyértolvaj Van Daam maszkja. És ez nem is múlt el, több mint száz előadáson keresztül.”

Más: … „A Pillantás a hídról tulajdonképpen tézisdarab. Azt mérlegeli, melyik törvény előbbre való, az írott, állami vagy pedig az emberi. Föl szabad-e jelenteni, fel kell-e jelenteni egy illegális bevándorlót… A munkások általában védték, nem szolgáltatták ki őket. A darab ezzel a kérdéssel foglalkozik. Eddie Carbone rajongva szereti keresztlányát, nem akarja elveszíteni. De a lány beleszeret egy fiatal illegálisan bevándorló fiúba. Kérdés, hogy följelentse-e. ez a darab konfliktusa. Nagyon hatott rám, hiszen akkoriban mi is állandóan azzal a kérdéssel foglalkoztunk, hogy mi előbbre való, a papírtörvény vagy az a másik, a belső etikai törvény. Az 50-es években azzal küszködtünk, hogy mi az igazság: amit egy emberről a törvény állít, vagy amilyennek én őt ismerem. A dráma ezt érintette meg bennünk, ezt a politizáló moralitást, és ezért nagyon érzékenyen reagáltunk rá.

A külföldi újságokat olvasva láttam, hogy mindenütt egy férfias, ha nem is hősi, de az úgynevezett csúnya-erős-férfi típusra osztották ki a darabot. Ebben a helyzetben a darab látszólag kioszthatatlannak tűnt a Madách Színházban. Ekkor jutott eszembe a furcsa szereposztás, hogy az addig kövérnek, piknikusnak, komikus-kedélyesnek ismert Pécsi Sándorra osztom Eddie Carbonét, ismerve a Pécsi lényében benne lévő szenvedélyes, szerelmes, kemény férfit, amit a kerek burok – ami az ő külső formáját adta – csak kipárnázott, de nem volt lényege. Én mindig tudtam, hogy ő nem kedélyes és piknikus, hanem szenvedélyes, szerelmes színész… a természet úgy látszik keveri a típusokat, nem a tiszta típus a legjobb színész. A tiszta típus később könnyen kerül zsákutcába… Pécsiben nagyon sokfajta személyiség volt benne, sok típus tulajdonságait egyesítette magában.

Mikor kiosztottam a darabot, általános fölhördülés kísérte. Telefonokat kaptam, barátaim, idegenek, akik a darabot ismerték, mikor meghallották a szereposztást, azt mondták, ez képtelenség, én itt valamit félreértettem. És én tudtam, hogy Pécsinek nagy utat kell megtennie, nem elsősorban a piknikussága miatt, mert tudtam, hogy ő nem az ami, hanem volt a játékának egy bizonyos szórtsága, dekoncentráltsága… - mondtam neki viccből: a kisujjadon kimegy az elektromos áram. Nyugtalan volt az egész teste, kifolytak belőle az energiák, apró rezdülésekkel állandóan mozgásban tartotta magát, nem tudott megnyugodni. Eddie Carbone pedig egy tömbből faragott, nyugodt, lassan mozduló, nehézkes ember, aki ha egyszer megindul, megingathatatlan. A próbák elejétől kezdve ezen dolgoztam. Volt olyan próba, hogy felmentem a színpadra és ráültem Pécsi lábára, átfogtam a térdét, magamhoz öleltem a térdkalácsát, és azt mondtam: Sanyi, most mondd a szöveget. És lefogtam, fizikailag megfogtam.

Egy ilyen nehéz küzdelemben úgy kell találkozni egy színésznek a rendezővel, hogy semmi se legyen presztízs-kérdés. Hogy természetes dolog legyen, hogy ülök Pécsi lábán, s átölelve térdét azt mondom, hogy most mondd a szöveget. Ha ő ettől zavarba jön, s nem érti, vagy elszégyellte volna magát, ha én, mint rendező, dehonesztálónak tartottam volna, hogy ilyen butaságot csináljak – mint egy tornatanár, hogy megfogom kezét vagy a lábát -, akkor ez nem jött volna létre.

…Voltak olyan napok, amikor kiszaladt a lába, de már tudtuk, miről van szó, és tudtunk erről beszélni. Éveken keresztül, később is, amikor mondtam Pécsinek, hogy mozog a kisujjad, mindjárt tudta, miről van szó. Nem arról volt szó, hogy mozog a kisujja, hanem arról, hogy aprópénzre váltja az energiáját, nem fegyelmezett, nem tartott.

A próbák utolsó fázisában Pécsi nagyon ideges lett, sőt hisztérikus volt. Az a veszedelmes azonosulás a szereppel, amikor a színész valódi, biológiai hisztériája megy bele a szerep hangjába, s az ember érzi, hogy a szerepen keresztül most maga a színész szól. Ilyenkor a néző ideges lesz, de nem tudja, mi idegesíti. Az idegesíti, hogy érzi, az a vékony légréteg, ami a szerep és a színész között van, hiányzik, elfogyott. Ilyenkor nyugtalanná válik, érzi, hogy valami nincs rendben, tudni akarja, hogy a szerep és a színész nem azonos. Ha azonos lenne, nagyon veszedelmes dolog kezdődnék, akkor az is lehet, hogy ledöfi a másikat a késével. Pécsi Eddie Carbonéján az utolsó napokban elhatalmasodott az erőfeszítés, s a félelem a szereptől. A pánik, a szorongás, hisztérikussá tette. Ez a hisztéria gyakran üldözte a főpróbákon, aztán bekerült a szerepbe.

A nyilvános főpróbán teljesen elszaladt, és végigőrjöngte a szerepét. Reménytelennek láttam az ügyet, és főpróba után összehívtam a társulatot a házi színpadra, ahol újabb próbát tartottunk. Ez a nyilvános főpróba napján volt. Körülbelül két órát dolgoztunk még, ezalatt sikerült olyan helyzetbe jutnunk, hogy megérezték, milyen veszedelmet rejt a hisztéria, és ha Pécsi nem érezte volna meg a határt, akkor a másnapi premier elvész. Két óra próba után megérezte ezt. A szelídség is néha ilyen agresszív pillanatokat hoz létre. Nagyon feszült volt a légkör. Délután négykor váltunk el, s nem is találkoztunk másnapig. Másnap sokáig beszélgettünk telefonon. Annak idején órákat lehetett vele telefonon beszélgetni, s meg lehetett nyugtatni telefonon keresztül. Pécsi aznap is megnyugodott és este amikor találkoztunk, éreztem, hogy tiszta a feje, jó állapotban van. Azt hiszem, életem egyik leghibátlanabb premierje volt.”