A díszlettervező emlékei Ádám Ottóról

1955-ben az első öt között kaptam meg a Derkovits ösztöndíjat, melynek leírása külföldi tanulmányút lehetőségével kecsegtetett. A minisztériumban felkerestem az illetékest, Berdánét, aki Olaszországba szóló igényemre egyszerűen válaszolt.

- Maga akkor és oda megy, ahová és amikor mi küldjük.

Ezzel befejeztem a kapcsolatomat a népköztársasági kormányzattal, többé nem vártam tőle semmit.

1956-ban átmentem a határon, majd a firenzei Akadémián tanultam és bejártam az olasz csizmát északtól a szicíliai Egadi szigetekig. Mindez meghatározta a továbbiakat.

Hazaértemkor ellenséges légkör fogadott. Mindenhova utánam nyúltak, és megakadályozták, hogy bárki egyetlen illusztrációt is elfogadjon tőlem. A szocialista nevelő állam a gyári segédmunkát jelölte ki számomra, büntetésül a jutalmat megtagadó önálló cselekedetért.

Felségem, Mialkovszky Erzsébet, a Madách Színház kiváló jelmeztervezője volt. Egy napon vendéget hozott magával, akit addig soha nem láttam. Vékony fiatalember volt, feltűnően nagy, széprajzú szemekkel, a középkori freskókon Szent Pálnak festettek ilyen szemeket a bizánci előírás szerint. Nem véletlenül, mert ezzel a lélek sugárzó erejét jelölték, ami ebben az esetben is igaznak bizonyult.

-Szeretném, ha az új nagykörúti Madách Színház megnyitó előadásához díszleteket terveznél, Brecht Kaukázusi Krétaköre lesz, és én rendezem.

Jól tudta, hogy soha nem terveztem díszletet, és ez a darab bonyolult technikai megoldásokat igényelt. A technikai zavar az előadás bukásait jelentheti.

-Kiválóan meg fogod oldani. – Ennyit mondott.

Igazán hangos, nagy siker lett a legnagyobb, amit Brecht darab elért Magyarországon. Volt benne nyíltszíni színhelyváltozások sora, forgások, lengőhíd, körmenet, számtalan jelenet. Újszerű világítás, maszkok, Maros Rudolf zenéje, Brecht özvegyének letiltásával. Jobb volt az eredetinél. Pécsi Sándor, Psota, Váradi Hédi, Márkus, Szénásy Ernő remekelt. Új hang a magyar színpadon.

A festészet irányított berkeiből kizárva, a színház révén egycsapásra arattam sikert, áthúzva minden felső tiltást. Így indult díszletterező munkásságom, párhuzamosan a festészettel, Ádám Ottó jóvoltából.

Sok és nagy sikerünk volt. Domján Edit berobbanása az „Üvegcipőben”. A Shaw darabok, az Oidipusz, az Othello, a Szép Ernő darabok, Isten, császár, paraszt, Sütő: Csillag a máglyán, hosszú lenne a felsorolás.

Módszerünk mindig ugyanaz volt, egy időben olvastuk el a darabot, majd beszélgettünk róla, a korról, mindenről.

A díszletről soha. Utána elképzeltem az egész előadást, és megmutattam a vázlataimat. Minden alkalommal elfogadta, úgy, ahogy letettem elé.

Azt várta a díszlettől, hogy a darab szellemét idézze meg, éljenek a helyszínek, a tér érdekes és valószerű legyen. Ezt minden részlettel együtt készen hoztam. Jobb együttműködést álmodni sem lehet. Ottó azt szerette, hogy a tervezőmunka és a kivitelezés minden kellemetlenség nélkül simán bonyolódjon. Ezt a díszítő munkások, az ügyelők is tudták. Más próbák elég zajosan folytak, de amikor a díszletek mögött a kellékesek is lábujjhegyen suhantak át, mutatóujjal szájukon suttogták:

- Ottó próbál

A próbák napjai úgy teltek, mint az élet, egyik kapcsolódott a másikhoz, az előadás kiteljesedett, minden zökkenő nélkül. Amikor behoztuk a díszleteket, a színészek azonnal életük természetes terének érezték, semmi zavart nem okozott, mikor jelzés helyett valódi falak és bútorok közt folytatták a dráma életét.

Ottó csaknem észrevétlen részese volt a próbáknak. Nem lehetett tudni, a nézőtér sötétjében melyik széken ül, fejét kezével megtámasztva csendben figyelt. Soha nem szólt a nézőtérről, a másutt megszokott rendezői hangon harsogva, fel a színpadra. Nem láttam, mikor adta az instrukciókat, azok bizalmas közlések, magánbeszélgetések voltak. A főpróbákon gyakran ültem mellette, láttam, hogy mondja magában a szöveget, követi a mozdulatokat. Az egész darabot végigjátszotta, minden alkalommal. Minden szereplő ő maga volt. Sokat adott a világításra. Hosszú, egész délutános világító próbákon végigjárta az összes lehetőséget, vég nélkül finomított.

A díszletet mindig megvédte, ha támadás érte.

Az „Éjjeli menedékhely” színterén egy faoszlopot helyeztem el, a középtájtól kissé eltolva, de fontos ponton. Szükségesnek tartottam ezt a támasztó, bár gyengécske elemet a menedékhely lakói által eszkábált hordalékszerű alvóhelyek között.

Psota azonnal kifogásolta, mert zavarta hatásos bevonulását.

A következő próbán szemléletesen beleütközött az oszlopba, homloka nekicsattant a fának. Ottó a nézőtéren meg sem szólalt, a próba ment tovább.

- Majd egyszer megszokja, és játszani fog vele, - mondta nekem a szünetben.

Egyetlen egyszer kért változtatást.

A „Három nővér”-ben az ünnepi tortát egy 1900-as, nehezen megszerzett, eredeti orosz szakácskönyvből készítettem. Csokoládé és málna építmény volt, nem túlzottan nagy, de csodás. Jól mutatott a szobadíszlet asztalán. Már egy hete játszottak teljes díszletben a próbán, amikor Ottó hozzám hajolt a nézőtéren.

- A tortából vedd ki a málnacsíkot. Zavar.

Ádám Ottó kolozsvári gyermekkorából hozta a legtisztább magyar beszédet. A főtéri gyógyszertárukba bejáratos volt Tamási Áron, és a Szépmíves Céh írógárdája szülei mindennapos vendégei voltak. Iskolája, az Unitárius Gimnázium tanárai Heltai Gáspár és Kriza János nyelvét beszélték. Egész rendezői működését meghatározta a tiszta magyar beszéd, a fogalmazás tömör és kifejező megformálása.

Ő maga kiváló színész is lehetett volna, raccsolása ellenére is, vagy író, ahogy írásaiból kitetszik. Mindenképp a magyar kultúra avatott művésze és alakítója lett. Tanítványai útravalóként kapták tőle a nyelvi tisztaság érzékenységét.

A Madách Színház ezekben az évtizedekben a közönség kedvence volt. Nagy sikereink voltak prózai darabokkal, súlyos drámákkal. Mindez nem követhető sajtóvisszhangok alapján, melyeket Molnár Gálok, a központi utasítások készséges és mindenre kapható kiszolgálói írtak. A mai napig sincs kellően értékelve a magyar színháztörténelemnek ez a különösen gazdag korszaka. A Madách Színház soha nem kapott elég pénzt arra, hogy saját kiadványai méltóan tükrözzék az ott folyó munkát, ahogy külföldi színházaknál ez természetes.

„Teher alatt nyög a pálma” – mondhatjuk. Ez mindenkit egyformán érintett, aki részese volt ennek az aranykornak. Pécsi Sándor is elsősorban filmsikerei révén lett népszerű, miközben a Madáchban világviszonylatokban is ritka magaslatokra érkezett. Az „Éjjeli menedékhelyben” ahogy belépett a színpadra, érezhetően áradt szellemi fény alakjából.

Nem kapott elégséges figyelmet a sok kiváló színész, Kiss Manyi, Mensáros, Tímár Béla. Ez a csodálatos időszak gyenge filmfelvételeken látható, a TV egykorú tekercseit letörölték. A magyar színháztörténelem ez a dicsőséges fejezete éppen annyira csak a nézők emlékezetének foszlányaiban őrződik meg, amennyire Jászai Mari, vagy Ódry Árpád alakja is inkább legenda, mint élő valóság.

Amikor újjáépült a Madách Színház, Kerényi Imre igazgató úrnak felajánlottam, hogy festek egy nagy képet, amiben megjelenítem az Ádám Ottó – Vámos László korszak nagy egyéniségeit, a festészet maradandó eszközeivel. Nem fogadta el az ajánlatomat. Számára elegendő volt a fényképek kiábrándító és közömbös regisztrációja, amelyek semmit sem mondanak a színházat meghatározó légkör szuggesztivitásáról. Egy gyenge előadás fényképei éppen olyanok, mint egy nagyszerűé. A norvég színház felhasználta Edward Munch festészetét önmaga megörökítésére, ahogy ez a német és francia színházban is élő gyakorlat. Mi pazarlóak vagyunk legfőbb értékeinkkel. Ádám Ottóról nincs könyv, valójában nincs semmi, amiből megismerhetnék az újabb generációk.

Így hatása is elenyészik, amint munkatársai lassan kilépnek az árnyékvilágból. De ki írja meg? Molnár Gál?

Nálunk minden generáció mindent elölről kezd. Ez előny, vagy hátrány? Annyi bizonyos, hogy az angol színjátszás erősen saját hagyományaira épül, ahogy ez sok más országra is érvényes.

Szinte Gábor

Ádám Ottó 1989-ben bejelentette, visszavonul, nem rendez többé. A Madách Színház a körúti színpadon búcsúztatta, ahol annyi sikere volt. Az est végén, aki akart, felment a színpadra, ott állt ő középen, sorban kezet fogott mindenkivel. A lassú menetben, a vége felé, rám került a sor. Láttam a szemét, szomorú volt, de tiszta és nyugodt. Megkérdeztem.

-Miért?

-Így kellett lennie.

Kezet szorítottunk. Két szót mondtam.

-Köszönök mindent.

Lementem a színpad lépcsőjéről, végig a jól ismert nézőtér széksorai mellett, az előcsarnokon át, ki az utcára.

Azóta nem járok színházba.