ÁdámOttó

A kert jut eszembe, a Leányfalu fölötti kert, fenn a dombon, ahová a meredek és kanyargós úton csak teljes gázzal tudtam felhajtani a Trabanttal. A drótkertés előtt ott állt Ottóék bogárhátú Volkswagene, odabenn gondozott gyepben Mari asszony szorgalmát dicsérő virágágyások, s a kis ház a terasszal, ahonnan, napernyők alól messzire lehetett látni, egészen a Dunáig meg azon túlra is.

Rendszerint szieszta után látogattam el Ádám Ottóékhoz szentendrei otthonunkból. Nyáron ilyenformán szomszédok voltunk, de télen is közel laktunk egymáshoz, Ottóék még most is a régi helyükön a Belvárosban, mi már távolabb.

Azokon a verőfényes délutánokon Mari mindig a kertjében tett-vett, Ottó meg valamilyen angol nyelvű könyvet olvasott a teraszon. Néha Karinthy Cini is betoppant, hangja betöltötte a hegyet. Szinházi események, egy kis politika, irodalom, egyebek… Ottó mindig bölcsen helyre tette a dolgokat, derűs nyugalmával fejtette le a felszínt a mélyről. Mindig csodáltam higgadtságát, mérlegelő képességét, azt az empátiát, amivel a drámaterveimet fogadta. Rendszerint a hőség időszakában írtam drámát, valahogy mindig úgy jött ki a lépés, hogy a tavaszi terv nyárra érlelődjön meg. A munkafolyamat alatt soha nem beszéltem szívesen arról, hol tartok, de ha a Madáchnak írtam is, Ottó tapintatos volt, bíztatását azonban mindig éreztem.

1968-ban, amikor az Ördöghegy című darabomat mutatta be a színház Lengyel György rendezésében /Pécsi Sándor, Mensáros László, Dégi István és a fiatal Almási Éva szereplésével/ még Ruttkai volt az igazgató. Abban az időben nem alakult ki mélyebb kapcsolatom Ottóval, talán csak a hetvenes években, amikor Szentendrére költöztünk. Boltban, a 11-es úton, Benyó úr vegyeskereskedésében találkozgattunk sűrűbben, de igazán a Holt lelkek munkái alatt szövődött a barátságunk... 1976 elején kért fel a Gogol regény színre írására. Ádám Ottó Lengyel György rendezésében kívánta előadatni a darabot. A megbízatás jókor érkezett, anyám hosszú betegség után azokban a hónapokban halt meg, béna voltam a munkára, de a feladat, hogy írjam színpadra a regényt, az elfoglaltság lekötött. Sok időt igénylő dramatizálás volt, remek előadás született belőle. Haumann Péter és a társulat színe-java szerepelt benne. /Díszlet: Fehér Miklós/

Ottóval sajnos nem adódott közös munkánk, de mindig éreztem jelenlétét minden Madách Színházban készülő darabom idején. Bemutatóimat azért is köszönhetem Neki, mert folyvást szorgalmazta, hogy írjak a színháznak. A nyolcvanas években például szinopszis, vagyis minden írói elképzelés nélkül kötött velem bianco szerződést. „Majd megírod! Majd eszedbe jut!” A bizalom persze sarkallt. Télvégi magányos estén felsejlett bennem egy férfi és egy nő története. Már késői óra volt, de annyira láttam a figurákat és éreztem a darab hangulatát, hogy fel kellett hívnom Ádám Ottót. Csak annyit mondtam neki, hogy egy házaspárról szól majd a darab, egy hétvégi estén, holdtölte idején. Meg se várta, hogy befejezzem a mondatot. „ Nagyon jó. Akkor hát a férfi Sztankay, a nő Piros Ildikó. Bemutató december ötödikén.” Nyáron megírtam a darabot, decemberben bemutattuk a Madách Kamarában, Piros Ildikóval és Sztankayval Szirtes Tamás rendezésében.

Soha, senkitől nem kaptam ilyen és ennyi bizalmat.

Telente át-átjöttek hozzánk a Semmelweis utcába. Valami kis sajt, szendvics és vörösbor. Mindig vörösbor. Késő éjszakáig beszélgettünk, elszaladt az idő. Nagyon családias barátság alakult ki köztünk. Néha nagyobb társaságot szerveztünk, átjöttek akkor is szívesen. És elmaradhatatlan volt több éven át az újévi lencsefőzelék, amit nálunk költöttünk el, hogy szerencsés legyen az esztendőnk.

De épp ilyen jó volt benézni hozzá színházi irodájába. Leültetett, diskuráltunk, minden érdekelte. Együtt mentünk át valamelyik közeli vendéglőbe ebédelni. Jó volt a társaságában lenni, nyugalom szállt meg, az ő biztos életszemlélete, határozott véleményalkotása, érzékeny barátásága ma is változatlan. Mostanság csak ritkán szaladunk össze, véletlenül a Váci utcában, a Vörösmarty téren, megáll, néhány mondatot váltunk, de máris átlátható a világhelyzet. Rosszkedve, olykori keserű vélekedése indokolt. Indokolt visszavonultsága is. A szerelmetes Bódog-tanyai házat már eladták, a kocsiról is lemondtak. A belvárosi lakásba zárkózva élnek békés kettesben. Úgy tudom, néhány tanítványával még tartja a kapcsolatot, de a Madáchba, volt otthonába soha nem megy be. Pedig ott nagyon hiányzik. Bármikor ott járok, előadást nézni, vagy valamit elintézni az irodákban, az Ő jelenlétét érzem ma is, pedig más már a Madách….

Emlékszem arra az estére, amikor - titkos megbeszélés szerint – az előadás után jó néhányan benn maradtunk a nézőtéren, ültünk a sötétben, sötét volt felhúzott függönnyel a szinpad is. Egyszercsak gyenge zseblámpa fény tünt fel, s valakik bevezették Ádám Ottót, mondván, hogy egy kis házi köszöntés vár rá. Aztán amikor benn volt, felgyúltak a fények, és a nézőtéren felcsattant a taps, hatalmas tapsorkán üdvözölte az igazgatót, aki elhatározta, hogy visszavonul. Megható, szívhez szóló este volt…

Ottó kézfogása is olyan, mintha meg akarná gyógyítani vele az embert. Talán a hajdani orvosjelölt él benne még mindig. Professzor Kovács, a volt tüdőgyógyász, tanszékvezető mesélt nekem régi körorvosokról, akiknek elég volt egy kézfogás, hogy azonnal megállapítsák, mi baja van a páciensnek. A beleélő képesség, az empátia, az emberszeretet teszi a művészt valódivá. Ádám Ottó valódi művész, igaz ember, jó barát és elveiben tántoríthatatlan. Ezért zárja be magát a saját világába, ahonnan olykor szomorúan szemléli a nyughatatlanságában annyi bajt kavaró külvilágot.

Szakonyi Károly