1967 tavaszán felvételiztem másodszor az akkor még Színház és Filmművészeti Főiskolára. Sikeres felvételi vizsga után azon év őszén kezdtem tanulmányaimat. Két osztály indult akkor Ádám Ottó és Békés András Tanár urak vezetésével. Én Ádám Ottó osztályába kerültem. Első sikertelen próbálkozásom után egy évadot töltöttem a Nemzeti Színház stúdiójában, ahol életem talán legboldogabb évét töltöttem, ahol gyerekként színházi levegőt szívhattam szinte minden nap. Tehát valamilyen tapasztalattal a hátam mögött kezdtem a tanévet, és mégis iszonyú félelemmel és kishitűséggel, de odaadó hittel és reménnyel, hogy: egyszer én is köztetek lehetek, Színészek.

Sosem felejtem el Ádám Ottó első óráját. Végtelennek tetsző 10-15 percig néma csöndben voltunk a teremben a köszönés után. Harsogó volt a csend. Soha nem hallott zajok erősödtek. Öt lány és hat fiú lélegzése, a szívek szinte egyforma dobbanása, az idegek tánca. Emberpróbáló várakozás az ismeretlen felé.

Majd Ádám Ottó tanár úr halkan megszólalt: Most még, aki akar, hazamehet. Senki nem mozdult. Újabb csend.

Akkor kezdjük. Névsor szerint, mindenki elmondott a felvételi anyagából egy verset. Mindenki árgus szemekkel méregette az addig ismeretlen társait. Miután mindenkire sor került, vége lett az első órának. Még soká ültünk ott diákok, és beszélgettünk.

Ma már öreg fejjel tudom, hogy akkor 3-6-ig megtanultunk valamit a szakmából. A koncentrációt és az egymásra figyelést, pedig Ádám Ottó talán két mondatot mondott, azt is csöndesen. Személyisége és tanítása máig egyik meghatározója színészi voltomnak. Sajnálom, hogy pályám során csak egyszer találkozhattam vele egy Tv-játék kapcsán: Sebastian Névtelen csillagjában. Az emlék ma is él bennem.

Elmélyült tudása és kultúrája nagyon hiányzik a mai palettáról.