Az Internet nem az én világom. Ádám Ottóé annál inkább. Már túl volt az Ukrajna mezőin nagy sikerén, mikor kinevezték Szegedre főrendezőnek. Egy zavaros korszak, Bálint György igazgató dicstelen távozása után reménykedve vártuk az új korszakot. Csillag Miklós igazgatóval és Ottóval, mint főrendezővel. Hogy ez a korszak a Szegedi Nemzeti Színház fénykora lesz, akkor még nem lehetett tudni. De már A revizor próbái alatt és nagy-nagy sikere után valamit sejteni lehetett. Az első évben még az Ármány és szerelem Schiller-darabot és Csiky Gergely Mákvirágok-at (Proletárok) rendezte, az utóbbival a Színházi Fesztivál közönségét is magával ragadva. Ezt csak a következő fesztivál-előadás, Gorkij Kispolgárok-ja múlta felül. Ha akkor díjakat osztottak volna, kétségtelenül a „legjobb előadás” ez lett volna. Még a Warrenné mestersége, a Cseresnyéskert, és a Verdi-opera: az Álarcosbál rendezések voltak Ádám Ottó szegedi ténykedésének állomási. Ez utóbbiról még külön beszélek. Most megpróbálom e sikerek titkát fejtegetni. (Most jutott eszembe még Eduardo de Filippo pompás komédiája, a Vannak még kísértetetek.)

Klasszikus, romantikus, naturális és modern darabok. Szándékosan nem használtam a realista kifejezést, ugyanis a szó legnemesebb értelmében realista volt mindegyik rendezése: a kiválasztott darab belső igazságát és stílusának külső jegyeit mélyen megértve, más és más előadásokat hozott létre, de mindegyiken látszott az ő szelleme és keze munkája. Nem tudom, pontosan hogyan, de megteremtette a színpadon azt a világot, amelyben a színész megtalálta szerepét és önmagát, jó esetben brillírozott, de mindenképpen a helyén volt. Nem akarta, hogy a színész „szebben táncoljon, mint tud”, viszont megérezvén a lehetőségeit, képes volt napvilágra hozni olyasmit is, amit magunk sem tudtunk magunkról. Ezért volt aztán a jó előadásaiban néhány kiváló, csillogó alakítás. A fa példáját hozta fel: mennél mélyebb a gyökere, annál dúsabb a koronája (szóval nem karácsonyfa, ráaggatott, gyakran törékeny díszekkel, hanem a természet gyermeke, néha csodája). Mindezt sok és türelmes beszéddel érte el. Nem mutogatott, nem kiabált. Egyszer hallottam kikelni magából, amikor tájelőadás után a tűzoltó nem akarta beengedni a társulatot a színházba. De akkor aztán harsogott, fölverte a szegedi éjszaka csendjét, mert erős és jó hangja volt. Ezt a színpadon is bebizonyította, színészként, persze, csak úgynevezett hakniban. Két darabban játszott. A nők iskolájában a Jegyzőt, és a Debreceni lunátikus-ban egy professzort. Itt betétként elénekeltük a Madarász híres duettjét: Professzor a nevem, hazám az egyetem… Ezeket a hakni előadásokat is lelkiismeretesen, gondosan rendezte meg, úgyhogy amikor a színháznak műsorgondjai voltak, nyugodtan be lehetett vinni a „kőszínházba”.

Közvetlen, kedves, okos, sőt bölcs volt. Vendégszerető. Bár szegények voltak, mint a templom egere, egy komfort nélküli lakásban, a színházi raktár bútorai közt, gyakran gyűltünk össze, és ettük felesége (Mari, Dr. Kalmár Mária sebészorvos) által sütött sajtos-tejfölös rántottát, és beszélgettünk, megváltottuk a világot. Persze csak halkan, hogy Ádám Ági a szomszéd szobában a rácsos kis ágyában föl ne ébredjen. Minden ilyen beszélgetés után boldogan és lélekben gazdagodva mentünk haza. És… de ezt majd a végén mondom el, befejezve ezt a kis visszaemlékezést.

Ezt a színházi fénykort megérezte e közönség is. Néha megmozdult a város, az Álarcosbál premierjén például a színház nőtagjai és a Váradi Árpád által „tiszti asszonyoknak” nevezett városi hölgyek estélyi ruhában jelentek meg (a város szabászai, varrónői kitettek magukért). Képzeljük el mindezt 1955-ben!

1956-ban Ottó is, és is fölszerződtünk Horvai Pistához a Madáchba. Ezt a színház új vezetése (és a város) megértő nehezteléssel fogadta.

56 ősze más krónikába kívánkozik.

57-től kezdve folyamatosan szerepet kaptam Ádám Ottó rendezéseiben. Don Juan, Széchenyi!, Nyaralók (Elbert János szerint a legjobb Csehov-előadás Gorkij Nyaralók-ja, Ádám Ottó rendezésében), Anna Frank naplója (itt Pécsi Sándor szerepét vettem át), Névtelen csillag, A medikus, Cseresnyéskert (itt Jepihodov voltam, míg Szegeden Trofimov). Szóval, a Madáchban töltött négy év alatt ezekben a darabokban játszottam, több-kevesebb sikerrel. A Nyaralókban, a Névtelen csillagban több, a Medikusban kevesebb sikerrel.

Most elmondok valamit magamról. Még eddig senkinek sem mondtam (elmondom hát mindenkinek), miért jöttem el a Madáchból. Elsősorban, mert Szinetár, aki mellett tanársegédeskedtem a főiskolán, hívott az újonnan szerveződő zenés Petőfi Színházhoz. Másodsorban, mert mindent egybevéve, nem voltam magammal megelégedve. Nem is a külső sikertelenség miatt, hanem görcsösnek éreztem magam, és bíztam a „levegőváltozásban”. Harmadsorban pedig – itt kerül Ádám Ottó a képbe – egy ellesett megjegyzés volt az ok. Tolnay Klári azt mondta rólam valakinek: „Ó, hát ő az Ottó unokaöccse!” Hát én nem akartam Ottót kompromittálni, hogy ez a barátság rossz fényt vessen rá. Ez adta meg a végső lökést távozásomhoz.

Aztán az Üvegcipőben és néhány tévéjátékban szerepeltem – többek között.

A medikus-ban is, és ott végre sikerült Arrak szerepét jól eljátszanom. Később maradt a szeretetteljes, de laza kapcsolat: karácsonyi üdvözlet, családi érdeklődés, de semmi több.

Pedig – itt mondom el, amire már céloztam – hogy hiányzik. Az okossága, bölcsessége, és elsősorban ő maga. Hiányoznak a régi beszélgetések, amelyek után okosabbnak, gazdagabbnak éreztem magam, és ebben a szomorú (színházi) világban felcsillant a remény.

Miklósy György