Ádám Ottó tanár úr

Első rendező-osztályába jártunk, Ács, Balogh Gábor, Klemm Pali, Tolmár Kata, Seregi Zoli, Ungár Tamás és én.

Többször előfordult, hogy délután, a rendezés órán, kopogtatás nélkül nyílt az ajtó és benézett Várkonyi Zoltán, a rektor. Benézett Ádám Ottóhoz, a rektor-helyetteshez, mert dönteni kellett valami fontos ügyben. Ottó fölkelt és kiment Várkonyival a folyosóra, becsukta maga mögött az ajtót. Mi vártunk, beszélgettünk. Néhány perc múlva Ottó visszajött és folytattuk az órát, Várkonyi meg elment dönteni.

Éreztük, tudtuk, hogy ő a nagy formátum. Én akkor, fiatalon nemigen értettem, hogy akkor mért nem ő a rektor. Ma már értem. Exponálja csak magát Várkonyi, a színész és híres ember. Ádám Ottó meg megmondja, mit kell csinálni. Halkan, okosan, pontosan. A háttérből.

A legjobbak a Shakespeare-órái voltak. Olyan kulcsokat és titkokat fejtettünk meg a Shakespeare-darabokat analizálva, amelyek azóta is érvényesek és használom őket, ha Shakespeare-közelébe kerülhetek. 

Az Othello analízise volt talán a legemlékezetesebb. Meg a Lear. Mindig azt kerestük, ki miért teszi, amit tesz. Mi az indítéka, mikor változik meg benne a lélek, hol vannak a fordulópontok. 

Egyszer feltett egy kérdést, amire tényleg csak úgy lehetett válaszolni, ha egész mélyen megértettük a darabot és a figurák lelkiállapotát, a történet dramatikáját és a szerző, azaz Shakespeare szándékát. Mindenki egyetlen, rövid választ adhatott. Senki se találta el a jó választ. Csak, furcsa módon Ungár. „Mikor megvakítják” – mondta. „Hát persze” – mondta Ottó és mi irigyen éreztük, hogy most ők ketten, meg Shakespeare egy húron pendülnek…

Szépnek tartottuk, erre Ács hívta fel a figyelmemet, különösen amikor ősszel elkezdődött a Főiskola és Ottő kicsit hosszabb, dús hajjal, barnán, tele nyárral először jött be hozzánk órára. Leonard Bernstein és Karajan feje összegyúrva, csak még csillogóbb, még okosabb szemekkel. Mindig felhúzta a pulóverét az alkarján, ezzel valahogy megnövekedett a keze, hosszú szára lett a kézfejének a csupasz alkarral meghosszabbítva. A kézfejével meg kevés de nagy erejű gesztusokat tett. Valahogy azért húzta föl a karján a pulóvert, hogy a keze még tisztábban, jelentősebben érvényesüljön gesztus közben.

Sose volt dühös ránk, sose jött ki a sodrából, pedig adtunk neki elég okot erre, lusták és készületlenek voltunk jó párszor. Ő nyugodt és bölcs maradt mindig. Egyetlen egyszer lett csak dühös, akkor is csak azért talán, hogy azt is megmutassa, milyen, ha dühös. Számon kért valamit, amit már többedszerre nem csináltunk meg. Mikor kiderült számára, hogy erre az órára sem született meg, amit várt tőlünk, valami olyasmit mondott, hogy ez a hozzáállás ez – és itt kissé megemelte a hangját – ez LÓSZAR. Kijelentő, nem felkiáltó módban mondta. Csak kissé megemelte a hangját. És fölállt és kiment. 

Nagyon meg voltunk ijedve.

Hegyi Árpád Jutocsa