Meghívó – féle Ádám Ottónak

Egy este a Madách Stúdióban

Miller: Édes fiaim

Színházban voltam.

A Te színházadban.

Hatvanöt éves vagyok.

Ez a színház most úgy szólt hozzám, úgy szívott magába, mint akkor tizennyolc évesen. Máig nem engedett el.

Az ember a jóra születik. Gorkij vagy Brecht mind erről beszél.

A Kaukázusi krétakör kis cselédje magához veszi az égő házban felejtett csecsemőt, mert iszonyú a kísértés a jóra – iszonyú sors is járhat érte. És, ha a másik utat választjuk?

Ha a múlt bűneiről szólunk, miért tapad hozzá rögtön a megbocsátás?

Hisz az ember csak másoknak bocsáthat meg, saját magának soha.

Talán erről beszél a Biblia rejtélyes története, Jákob küzdelme az angyallal – küzdelmünk a bennünk élő igazsággal.

Elfelejthetjük bűneinket?

Van valahol a színházban egy láthatatlan vonal, amelyen túl már nem számít semmi. Ha ennyire magával ragad belénk hatol egy írói - rendezői-színészi igazság, ott nem jut eszünkbe mérlegelni részleteket, mert ott már mi állunk a mérlegen, velünk esik meg a történet, a mi bűnünkről szól a mese. Igen, ezt nehéz elviselni. Kritikát írni róla könnyebb. Úgy kibújhatunk az egérfogóból.

A gyenge kis ér – amely valahol a föld alatt csordogál – búvópatakként fel-fel törhet néha. A jó talajba szórt mag szárba szökken.

Gyere el hozzánk. Fiaid várnak.

Götz Béla