Ádám Ottóról

„Tudod, mi marad abból, amit tanítok nektek?” – kérdeztem egy tanítványomat, akivel véletlenül együtt utaztam a buszon. S feleltem is rá haladék nélkül: „Semmi.” Magam is meglepődtem. Meglepődtem, de meg is könnyebbültem. Ezt követően bármely kiigazítás csak pozitív lehetett. Igazat mondtam? Mi marad abból, amit valaki tanít? Nincs általános válasz. Van, akinek semmi. S van, aki egy életen keresztül hurcolja – tudva, nem tudva – gesztusaidat, mondataidat, ahogy felveted a fejed, ahogy nézel… Ezerarcú a válasz. Ahányan tanítványod volt. Ha egyáltalán…

Magam is tanítvány lévén, Ádám Ottó hetvenedik születésnapján eltűnődtem, vajon mi maradt abból, amit tanított nekem. S megdöbbentem, mert majd’ minden jelentős felnőtt útkeresésem elindítója ő volt. Ami ebből megosztható: ő ültette el bennem, hogy lehet más irányba is tapogatóznom, nem feltétlenül a színészi pálya az egyetlen lehetőség számomra. Ő mondta ki, hogy az élet lehetőségei gazdagabbak; ő segített megbékíteni magammal, ha a színészetben valami nem ment; nem egyszer jutott eszembe, amit oly sokszor mondott: a tehetség állapot, nem állandó, ez segített, hogy ne legyek magammal szemben kegyetlen, kíméletlen, követelődző. Megtanultam egy másik mércét: a magamét, amivel persze nem lehetett egy-kettőre sikeressé lenni, csak törekedni lehetett egy magam szerinti teljességre. (Ha hagyták.) Kereső, kísérletező ember lettem, aki egyben tanulja is azt, amit művel. A maradandóra törekedtem. Megtanultam, hogy nem kell sietni. A kitartó munkához is hozzá törtem magam. Ez sok kényelmetlenséggel járt. Ha környezetem el is fogadott néha – be akkor sem csaptam magam. És fordítva is így volt. Sokszor maradt észrevétlen, ha valami jól sikerült. 

Maradt-e valami azokból a főiskolai órákból, amelyeken jelen voltam? Minden és semmi. 

Első mesterség óránk: „Maradjanak csendben, s figyeljék a zajokat!” Ültünk, figyeltünk. „Mit hallottak?” Mondtunk ezt, azt. Elment egy busz, jött egy autó, valaki azt mondta, de a választ már elnyomta egy újabb autó… Budapest, Rákóczi út, 1967. ősz. Megértettem, hogy ez az, amit nem szoktunk: figyelni ugyanis. Csöndben, felkészülve bármire, előítélet nélkül, üresen. Félretéve a magunk szüntelen harsogó monológjait. 

A következő órák egyikén volt egy fontos gyakorlat. Egy gyufaskatulya fiókjából kellett kivennünk s a doboz tetején elhelyeznünk egy gyufaszálat úgy, hogy a nekünk háttal ülő másik ne hallja meg a motozásunkat. Vagy: körbeálltunk. Középen valaki bekötött szemmel. A kör két pontjáról ketten úgy cseréltek helyet, hogy a középen álló ne halljon zajt. Az ő feladata az volt, hogy valamelyik helyváltoztatót elkapja. Ha a csere sikerült, tapssal jeleztük. 

Világot nyitottak ezek a gyakorlatok. Persze igazán akkor volt érdekes, amikor Ádám is jelen volt. Ha őelőtte gyakoroltunk, érdekessé vált az egész, mert valaki értette is, mi történik. A gyakorlatok a színészet centrális kérdéseit érintették. Például, hogy hogyan bánjunk a testünkkel. Hogyan képzeljük el a mozdulatok egészét. Hogyan tud folyamatossá – nem görcsössé, szakadozottá – válni a figyelem. Elég hamar nyilvánvalóvá vált, hogy az egész test beszél, minden ízében mond, közöl, vagy legalábbis mondhat és közölhet valamit. Hogyan lehet szolgáló eszköze a közlendőnek? Nem önálló hatalom!, eszköz a figyelem szolgálatában. A zajok, reccsenések a figyelem megbicsaklásait jelezték – már azzal, hogy észrevettük magunkra figyeltünk, nem az akcióra –, hiszen alig volt kibírható a figyelem állandósága, nem tudtunk hallgatni, be kellett látnunk. Aminek következtében nem ment az egymásra figyelés. Mert végül is erről volt, vagy lett volna szó. 

Mindenkor, minden színpadi helyzet igazságát kerestük, ami benne világos, ami átlátható. Azt tanultuk, hogy amikor énekelünk – énekelni kell; amikor egy mondat félbe marad – maradjon félbe a mondat. El kell vállalni. Az egész mondat nem csupán kimondott szavakból áll, a mögötte lévő hallgatás, esetenként elhallgatás és mondhatatlanság is hozzátartozik. Az átélés magadról feledkező mámora nem igazolhatja a hangerő mértéktelenségét. A nézőnek éreznie kell: van még tartalékod. A kontroll nélküli üvöltés kellemetlen, összenéznek: „Szegény, be fog rekedni!”; vagy: „Szegény, alig jön ki hang a torkán!” Minden rossz, ami elfordítja a figyelmet a képzelt világtól, melyben színész és néző egyként, megszakítatlan van jelen. A rosszullétet, fizikai fájdalmat nem kell hangsúlyozottan imitálni, hiszen a színész csak mímelheti a dolgot, nincs igazán rosszul. Mi volna hát a mérték, aminek igazságához tarthatná magát? 

Él bennem egy olyan elsőéves óránk – visszatekintve nem csak ez az első, de a második főiskolai év is felmérhetetlen ajándék volt, elvehetetlenül és meghamisíthatatlanul a miénk, akik akkor együtt éltük át –, amikor a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani, amikor megtapasztaltuk: egy ember koncentrált jelenléténél nincs érdekesebb ezen a világon. Sok? Kevés? A legtöbb. Mindegy, mit mondott. Jelen volt. Hiteles volt minden mozdulata. Nem volt gyors, nem volt lassú. Valamit mondott, aztán elgondolkodott. Felnézett. Hallgatott. Beszélt akkor is, csak épp hallgatott. Néha ironikus, vagy épp önironikus kiegészítést tett. Nevettünk. S megint a csönd. Aztán mesélt. Életről, színházról. Ott volt. Ő volt az. Megigazította panyókára vetett zakóját, baloldalt bal kézzel. Nem siette el. Jelenléte, a szöveg, aminek szolgálatába adta fizikai valóját, folyamatosan vezette gesztusait. Minden ízében beszéd volt. Nem lehetett sejteni, mit fog mondani a következő pillanatban. Valószínűtlenül mély volt a csönd. De aki teremtette, nem rémült meg ettől, mint legtöbbször hasonló pillanatokban történni szokott, mert nem a hatásra figyelt, nem önmagára. El voltunk varázsolva. Úgy hallgattunk, mint amikor váratlanul feltárulnak a lét legmélyebb titkai. 

Be voltunk avatva.

***

Színpadon sem kellett törekednünk másra, csupán erre az igaz, élő jelenlétre. 

A kapcsolatot tanultuk. Mit jelent ez az agyoncsépelt, szörnyű közhely, mely főiskolai éveim legigazabb titka volt mégis? Ádám Ottó azt tanította: kapcsolatokra épül a színház, a jelenetek megoldása a kapcsolatok nyomán jöhet csak létre. Később, nem egyszer épp azért hagytam vita és válasz nélkül egy-egy rendezői instrukciót, mert felismertem, pont ez az, amit az illető nem tud, nem ismer. Mi volt ez a titok? Azt mondtam: nem emlékszem semmire. Nem igaz. Emlékszem például arra, hogy Ádám arról beszél, hogy miközben a színész egy drámai helyzetben játszik, valójában a másik tekintetét fürkészi, nem magára, hanem a másikra figyel. Nézi a másik szemét, tekintetét, a szeme alatti árkokat – éppen úgy, mint az életben. „A szeretetben nincsen félelem, sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet” – jut eszembe János közönséges levelének részlete [4.18.] – így megszabadító a figyelem is. A színészek olyanok a színpadon, mint a magasban egymásra utalt légtornászok. Belefeledkezve egymás tekintetébe, megtartják egymást egy képzeletszülte világban. Közhely? Persze. De megvalósítva? A létezés másik szintje. Művészi valóság, ami gyógyít. Gyógyítja azt is, aki megteremti, s azt is, aki tanúként éli át. A néző „beavatott” lesz. Beavatottja egy nem hétköznapi valóságnak, melyet a képzelet teremt, s a zavartalan figyelem valósít meg. 

***

A Népszabadságban Ádám Ottó hetvenedik születésnapjára megjelent egy néhány soros emlékeztető. Annyira méltatlannak éreztem, hogy azon nyomban kísérletet tettem felidézni az egykori Madách Színházat. Válaszolni akartam. Tudatni, mit jelentett nekem az a Lenin körúti épület, a 60-as, 70-es évek színháza. Kéri Gyuszi bácsi felesége a pénztárban. Ha be akartam ülni, Balogh Erzsit vagy Magyarits Györgyit kellett keresni. Ők voltak napközben a titkárságon, legtöbbször ők felügyeltek este a nézőtéren is. És itt megállt a tudományom. Nem tudtam kifejezni – az egészet. A tekintetüket, ami közvetítette az akkori Madách Színház másik ember iránt megnyilvánuló figyelmét. Nem tudtam kifejezni a kort; a korabeli utcát, a hangulatot, ami megcsapott, amikor az épületbe beléptem, a jegyszedő nénik suttogását, sürgését, odafigyelését, nem volt mindegy az ő tevékenységük sem; mindennap ünnep volt – nem, nem tudtam kifejezni. 

„Szent őrületben a költő szeme 

Földről az égre, égről földre villan, 

S míg ismeretlen dolgok vázait 

Megtestesíti képzeletje, tolla

A légi semmit állandó alakkal,

Lakhellyel és névvel ruházza fel”– áll a lépcsőfeljáró központi falára kitett gobelinen. A Színház volt jelen. Minden tekintetben. 

Feledhetetlen emlékem az Oidipusz király két próbája. 

A színészek civilben voltak még. A darab befejező részét próbálták, amikor az önmagát megvakító király palotájából kilépve elmondja, eljajongja megvakításának történetét. Sok csodát éltem át színházban, de ez mind a mai napig talán a legnagyobb volt. Gábor Miklós úgy mondta el a búcsúzó király hosszú monológját, hogy mindannyian, akik a nézőtéren ültünk megkövülten-megbűvölten hallgattuk. Visszatarthatatlanul folytak a könnyei. Az emberi szenvedésről szólt, oly megrendítő egyszerűséggel, hogy ma is borzongat, ha felidézem. Dermedten s mégis boldogan ültünk. Ádám Ottó fölment a színpadra, megérintette a földön ülő Gábor vállát, aki úgy nézett fel rá, mint aki álomból ébred. Aztán nevetni kezdett, mintha maga is csodálkozna azon, amit átélt. Ádám ránézett, s halkan azt mondta: „Most hazamegyünk.” Lassan ocsúdtunk. A mellettem ülő Götz Béla hozzám hajolt: „De jó ebben a színházban!” 

Oidipusz és a vak Teiresziasz jelenetének emlékpróbája más miatt emlékezetes. Gábor Miklós és Pécsi Sándor még nem tudták a szöveget. Pécsi nagyon küszködött. Indulata valódi volt, de szavakba formálni nem tudta. Ma, ha visszagondolok, azt mondom: nincs ilyen színész, aki ennyire tiszta, akinél a mélység ilyen világosan láthatóvá tud válni, mélység és szavak mögötti indulat. Indulatgörcsökben beszélt, mintha alvadt vérdarabok bukkannának fel a torkán. Feje lángvörös volt. Gábor súgó után kitűnően tudott próbálni, könnyedén improvizált. Saját bevallása szerint mindig is jobban szeretett próbálni, mint játszani. Pécsi majd fel robbant: nem tudta kimondani a szavakat, nem állt rá a szája. „Ne haragudj, Miklós!…” 

Szünet következett. 

Szerettem a Madáchban a próbaszüneteket. A nézőtér kiürült, a színpadiak felvonultak a büfébe. Egyszer csak a színpadon megjelent Pécsi. Ádámot szólongatta, kereste, hívta, hogy bemutassa a kisfiút, aki Teiresziaszt, a vak jóst, akit ugye ő játszott, az előadáson vezetni fogja. Ádám valahonnan előkerült. „Igen!” „Ottó, figyelmedbe ajánlom, ezt a kisfiút!…” Ma is hallom Pécsi jellegzetes, kópés hangját: „Nagyon helyes gyerek, beszélgess vele, ő a…” – és mesélni kezdte, kinek a kicsodája. A néma szerepet játszó kisfiú is fontos volt. Figyeltek rá. Ádám megnyugtatta Pécsit, odajött hozzánk: „Gyerekek, menjenek fel a büfébe! Az a próba legfontosabb része.” Persze. Mert ott beszélgetnek egymással az emberek. Ne feledjük: a színházat a kapcsolat élteti. Az indirekt, a nem számítható akarat, mely a születőre épít. Nem konzerv. Nincs rögzítve, hiszen nem múlt. Nem hétköznapi. 

Ünnep. Színház.

***

Hogyan készült a Madáchban az Ádám Ottó rendezte Éjjeli menedékhely? A próbaszínpadon Pécsi Sándor vetítettképes beszámolót tartott mongóliai útjáról. Főiskolások voltunk, akiknek az akkori időkben Pécsi Sándorral, Mensárossal, Gábor Miklóssal, Zenthe Ferivel, a fiatal Huszti Péterrel, Domján Edittel, Vass Évával, Psotával együtt, egy térben lenni igazi ünnep volt. Ott ültek mind. Pécsi anekdotázott. Szerelmese volt a régi tárgyaknak, igazi műgyűjtő. Ezt a szenvedélyét öniróniába csomagolva, nagy nevetésekkel vallotta meg, és valami olyasmire is emlékszem, hogy a feleségéről is beszélt, aki Pécsi e különös szenvedélyét mintha amolyan flúgos mániának tekintette volna. A jelenlévők dőltek a nevetéstől. Leomlottak a falak, melyek egyik színészt elválasztották a másiktól. Tudtuk – suttogták akkor is –, hogy ezek a jelentős művészek nem mindig feltétlen hívei egymásnak, de ott, akkor délelőtt, amikor Pécsi Sándor mongóliai útjáról mesélt, nekem úgy tűnt, megfeledkeztek erről. 

Amiért mindezt elmesélem: az egymásra figyelés, az önmagamról megfeledkezés megvalósult az előadásban. Hogy miért tartom ezt említésre méltónak? Mert Ádám indirekt módon mozdította egymás felé az embereket. Nem mondta: „Figyeljetek egymásra!”, vagy ami még sokkal álságosabb és hazugabb: „Szeressétek egymást!” – mi az? –, hanem észrevétlenül segítette elő az egymásra figyelés gyógyító mozdulatát. Simogató volt a megvalósult képzelet, melynek forrása természetesen – rémes kimondani! – a szeretet volt az Éjjeli menedékhely akkori előadásában, hiszen nem lehetett más. Nagyon sokszor láttam. Oda jártunk vigasztalódni, megnyugodni. Miről szólt? Többről, mint ami szavakba fogható. Ádám Ottó színháza igazi művészszínház volt, ahol nem a darab magyarázatát, hanem magát a darabot játszották el. Ha rossz volt a darab – felvállaltan nem volt jó az előadás. De az Éjjeli menedékhely élt és megrendítően jó volt. Molnár Gál Péter a Népszabadságban leminősítő, igazságtalan kritikát írt róla. Ádám sápadtan, leverten ült az órán. Addig soha ilyennek nem láttam. Éreztem, lélekben másutt van. Este elmentünk a színházba, szinte a teljes osztály. Amikor előadás végén függöny elé jöttek a színészek, megbravóztuk őket. Ez akkor még nem volt annyira divat, mint manapság. Tüntetés volt ez a javából. Ma is emlékszem Pécsi Sándor és Gábor Miklós boldog meglepetésére. Tekintetük sugárzott az örömtől. Másnap – véletlen, hogy hallottam – Pécsi egy rádiós interjúban a maga megzabolázhatatlan elragadtatottságával el is mondta ezt. Röptette az öröm. Úgy éreztem akkor, közös ügy köt össze minket: főiskolás osztálytársaimat, engem is akár, s ezt a hallatlan formátumú, nagy színészt. A hidat láthatatlanul Ádám Ottó teremtette meg. 

A legközelebbi mesterség órára kicsit talán izgatottabban, nagyobb odafigyeléssel készültünk. Szokatlan volt ugyanis a főiskolán kívüli személyes dolgokat érinteni, s mi tüntető színházi jelenlétünkkel ezt tettük. Egészen pontosan már nem emlékszem hogy történt, de elhangzott Ádám részéről egy mondat, mintegy mellékesen, talán amikor a naplót lapozta: „…maguk a színházban tegnap nagyon lelkesek voltak!” Nem tudta elrejteni az örömét. De nem nézett föl. Mosolygott az orra alatt. Többet erről nem szólt.

***

Hogyan adott instrukciót?

Pécsi sokszor fegyelmezetlenül formálta meg a szavakat. Nem egyszer alig lehetett követni, amit mond. A Menedékhelynek volt egy jelenete, amikor szerepe szerint egy nagy ágseprűvel takarított. Nagy zajt csapott vele, végképp nem lehetett érteni a motyogását. A szöveg vicces volt, kivételesen rímelt is, Pécsi élvezte…A jelenetben Domján Edit volt Pécsi partnere. A dühödt takarítás az ő szövegéről is elvonta a figyelmet. Mit kellett a rendezőnek elérnie? Kisebb legyen a zaj, Pécsi jobban formálja a szavakat, és a jelenet mégse veszítse el életszerűségét. Ádám azt mondta: „Sanyi, egy kicsit kevesebbet kellene takarítani… És nagyon dünnyögtök. Különösen Edit.” Mindenki tudta, hogy Pécsi dünnyög, nem Domján. Az instrukció mégis azt célozta, hogy Pécsi a takarításra, illetőleg a takarítás visszafogottságára, s egyben a szövegére is jobban figyeljen. A színészek értették. Pécsi jobban figyelt, kevesebbet zajongott, érthetővé vált a szövege is. Domján pedig megtalálta a takarítás fegyverszüneteiben a tiszta, érthető megszólalás lehetőségeit. 

***

Ádám Ottó láthatatlanul tanított. Ez a láthatatlanság oly mélységes titok, amiről csak nagyon kevesen tudnak. Észrevétlenül volt jelen életünkben. Engedte, hogy kialakuljanak rokonszenveink, kapcsolataink. S közben figyelt. Elég volt ott lennie, minden megváltozott. Szerette, ha meséltünk neki. „Mi újság, gyerekek? Meséljenek!” – így kezdődtek az órák. S mi meséltünk. Mindig mondott valami apróságot. Nem sokat, egy-két szót, amivel a történeteknek távlatot adott, tovább mozdította őket. Nem tolakodott elő a saját véleményével. Hagyta, hogy a mi ítéletünk formálódjék meg. Órán soha nem mondott pályatársairól semmi terhelőt. Egyszer valaki beszámolt Marton Endre Marat-Sade rendezéséről. Azt gondoltam, hogy Marton Endrénél távolabb senki nem áll tőle, hiszen az akkori Nemzeti egészen mást képviselt, mint a korabeli Madách. Mindenki tévedett, aki valami burkolt lekicsinylésre számított. Ádám a vállalkozás nagyformátumúságáról beszélt, arról, hogy milyen nagy rendezői teljesítmény színpadon ilyen jelentős tömeget jól mozgatni. Példának felhozta Marton másik rendezését, a Mózest. Elismerte Marton Endrét. Mint ahogy örült, amikor a Nemzeti felújította Gellért Endre egykori rendezését, Polezsájev professzor és a matróz történetét, a Viharos alkonyatot. Az 1945-ös előadás újbóli színpadra állítója Bodnár Sándor volt, akiről én csak annyit tudtam, hogy az egykori Nemzeti-stúdiósok fenntartás nélkül lelkesedtek érte. Személyesen nem ismertem, soha nem láttam, sem akkor, sem később. Nagyon szeretettem a Viharos alkonyatnak ezt az előadását. A darabra nem emlékszem, nem valószínű, hogy valami rendkívüli értéket képviselt volna, de az előadás alaphangulata, líraisága, játékos iróniája, szelíd embersége ma is él bennem. Gellértet közvetítette nekünk, kinek már csak legendáját ismerhettük, őt magát nem. Ez Bodnár Sándor érdeme volt. Amikor erről beszámoltunk Ádámnak, arcán öröm és meglepetés látszott. Az volt az érzésem, hogy értékeli Bodnárt. Jó volt ezt látni. Soha nem kérdeztem meg, így volt-, így van-e, ma sem tudom. Csak évtizedekkel később tudtam meg azt is, hogy ő maga is Gellért-növendék, s hogy Gellért híres Ványa bácsi rendezésének ő volt a segédrendezője. Soha nem hivalkodott a múltjával. 

***

Nem lehetett a véleményét kiszámítani. Hallgatólagosan versenyeztünk a szeretetéért. Lestük, mit szól. Arra vártunk, hogy megdicsérjen minket. De legtöbbször nem foglalt állást. A magunk világát akarta talpra állítani. Milyen pedagógus volt? Liberális – mondhatnánk. Ez persze nem sokat fejez ki a valóságból. Káldi Nóra egyszer nagy boldogsággal mesélte nekem, hogy milyen csodálatosan mennek a Warrenné mesterségének a próbái. Itt nincs erőszak, minden észrevétlenül helyére kerül, ez maga a felhőtlen boldogság. Ez így volt, pontosan így. Ha jól mentek a dolgok. De ha nem mentek jól? 

Negyedév végén az Othelloval vizsgáztunk az Ódry Színpadon. Az első felvonás kimaradt, Ciprussal kezdődött az előadás. Jagot játszottam. Már az első héten minden szokott hibám kiderült. Nagyon rosszul próbáltam, zárt voltam, csak magammal voltam elfoglalva, pózoltam, lestem, ki mit szól, ki van a nézőtéren, minden fontos volt, csak az nem, amire oda kellett volna figyelni. Az első hét végén éreztem, Ádám egyre türelmetlenebb, egyre indulatosabb. Reménytelennek éreztem a helyzetet. Az első héten, a pénteki, tehát az ötödik próba után magához hívott, betessékelt az Ódry liftjébe – nem szólt, álltunk némán –, felvitt az irodájába – soha nem voltam ott, se előtte, se utána –, és amint becsukta a szobaajtót szóáradat zúdult rám: „Négy éven keresztül vitatkoztam Nádasdy Kálmánnal, hogy a maga egyéniségét nem szabad megbolygatni, hagyni kell, hogy maga építkezzék. Most már nincs idő. Semmire sincs idő! Legyen az első perctől az utolsóig, minden színpadon töltött pillanatban – szituációban! Tanuljon meg végre próbálni! Ha maga nem lesz motorja az élőadásnak, akkor nincs darab. Ha maga nem halad a szereppel, egy idő után feszültségek lesznek maguk között.” Indulatos volt. Dühös. Kétségbeesetten vártam egy lélegzetvételnyi szünetet – visszaadom a szerepet, nem vagyok alkalmas rá, mindegy… Meg se nyikkanhattam. Belém fojtotta a szót. „Elmehet.” Elmentem. Oszter Sanyi várt a portán. Röviden elmondtam, mi volt fenn. Közben Ádám maga is lejött, indult hazafelé. Rám nézett. „Meg van ijedve? Minden oka meg van rá.” Elment. Rettenetes volt a hét vége. Egyetlen jó volt benne, hogy nem próbáltunk. Akkor még hét végén nem. Három hét múlva már akkor is. És nem volt kibúvó. „Nem jó! Még egyszer! Nem jó! Még egyszer! Mért nézi, ki ül a nézőtéren, barátok ülnek itt. Még egyszer!” És járt a széksorok között, ütögette a ülések hátlapját. „Nem értem! Mit mond? Még egyszer! Nem jó! Ha egy mondat kiesik, olyan, mintha minden láncszem elgurulna! Na még egyszer!” És ez így ment két hónapon át. Két és fél hónapig próbáltunk. Három hét után néhány napig ittam, úgy próbáltam. Óránként egy féldecit. Elmaradtak az instrukciók, elmaradt a gyötrés. A harmadik próba után Ádám a segédrendező Ascher Tamással üzent: hagyjam abba az ivást, mert így semmire sem fogok emlékezni, semmit nem ér a próba. Jó. Abbahagytam. Másnap folytatódott a kíméletlen gyötrés. Körülbelül tíz nappal a bemutató előtt nem kaptam több letolást. A vereség biztos tudatában ültem a megbeszéléseken, tudomásul véve, hogy olyan reménytelen a helyzetem, hogy már instrukciót sem kaphatok. Azaz: katasztrofális teljesítményemnek tulajdonítottam, hogy nem kapok több instrukciót másoknál. Az utolsó főpróbán Ádám mindenkinek mondott valamit. „Rendben van” – mondta nekem. Négy-öt nappal a bemutató előtt észrevettem, hogy élvezni kezdem a játékot. Ezt érdekes módon a fényképészek jelenléte hívta elő bennem. Nekik kezdtem játszani, mintegy kívülről is látva önmagam. Nem voltam annyira magamba zárva. Érezni kezdtem a közönséget. A bemutatón nem voltam magammal megelégedve. Ádám lejött az öltözőnkbe. „Legjobb formáját hozza!” – mondta nekem. Tiltakoztam. De volt a szemében valami bocsánatkérő, meg köszönetféle, meg elismerés is. Másnap tényleg jól játszottam. Mondtam neki. Láttam a szemén, hogy örül. 

Valamennyi színházi munkám közül ez volt a legkeservesebb. De én ezt a Jagot ismertem. Ismertem a szemét, tudtam, hogyan néz. Másképp nézett, mint én. Átváltoztatott. Ma azt gondolom: nagy ajándék volt. Ádám Ottó tudta, hogy mit akar. Meg is valósíttatta. Egész színházi pályafutásom során alig ért hasonló rendezői „erőszak”. Legtöbbször senki nem követelődzött, nem kért tőlem semmit. (Vagy ha igen, senki nem tudott – erőszakkal akár! – a szerephez elvezetni.) A plakát hiába hirdeti a Hamletet – ha a Hamlet a mellényzsebben-t játsszák… Vagy még azt sem. 

Jagot Ádám Ottónak köszönhetem. 

***

Életünknek ez az epizódja a Magyar Rádióban történt. Harmadévesek voltunk, néhányunkat meghívtak egy rádiós beszélgetésre, hogy a főiskola tanárait kérdezzük erről-arról. Egyenes adás volt. Nem lehetett utólag javítani, megvágni. Nyolc-tíz főiskolás között magam is ott voltam. Unalmas kérdések, szokott válaszok. Az egy érdekes kérdés – gondoltam -, és már fel is tettem: „Miért hogy olyan sok szovjet darabot játszanak a Madáchban, miért nem játszanak többet nyugati szerzőktől?” Valahogy mintha mindenki furcsán nézett volna rám. Ádám válasza megnyugtató volt: régen így volt, ma nem így van. Tényleg – gondoltam akkor –, nem is így van. De hogy valami nem stimmel, az abból látszott, hogy Kern, aztán Verebes Pista is odajött hozzám: „Te, miért kérdezted ezt?” S hitetlenül néztek rám. Valami olyasmit motyogtam, hogy ez egy érdekes kérdés… Tényleg azt gondoltam. Az adás után a Rákóczi úton battyogtunk Oszterrel. „Az a lényeg, hogy minden körülmények között vállald, amit kérdeztél” – mondta. „Miért? Mit kérdeztem?” S akkor egy pillanat alatt megértettem. A Verseny Áruház előtt, a Kazinczy utca sarkán. Hogy mi a pokol, életemnek ebből a pillanatából tudom. Pokol az, ahol nincs remény. A szégyenletes múlt, amelyen nem lehet változtatni. Be voltam zárva a megértett, lezárt, változtathatatlan gyalázatba. Senki nem adott, nem is adhatott felmentést. A következő mesterség óránkon Ádám kegyetlenül megdolgoztatott. Indulatos volt. Örültem neki. Megérdemeltem. Mindketten tudtuk, miért. De csak egy alkalommal kínzott meg, aztán megenyhült. Megbocsátott. Ma, ha visszatekintek életemnek erre az epizódjára, elképedek az otrombaságomon – amelyre nincs mentség! –, meg azon, hogy mindez a rosszakarat és a kellemetlenkedés leghalványabb szándéka nélkül történt. „Érdekesnek” találtam a kérdést. Hát, ami igaz, igaz!… 1970-ben?!

Tanárként nem egyszer jutott eszembe ez a különös történet. És amikor egyik-másik tanítványom igazságtalan vagy ellenséges volt, vagy épp csak annak tűnt – Ádám Ottó nagyvonalúsága jutott eszembe. Meg a magam ostobasága. Segített megbocsátani. 

***

A kapcsolatteremtés titkán kívül volt még valami, amire mindannyian törekedtünk, és amit talán ezzel lehetne összefoglalni: légy önmagad! „Az embernek vállalnia kell önmagát!” – tanította nekünk Ádám Ottó. Lehet ezzel valaki valaha kész? Nem állítom, hogy értettem, és azt sem állítom, hogy most már értem. Annyi bizonyos, hogy e törekvés az évek során mindig új és új értelmet kapott. Titka talán az önismeret. De a probléma teljesen individuális. Ugyanis mindenki számára más a kísértés. A kísértésekben, hazugságokban közös: „nem én vagyok”. Ezért aztán minden élesebb helyzetben feltettem magamnak a kérdést: ha őszinte vagyok önmagamhoz, hogyan ítélem meg a helyzetet, mit kell tennem? Hogy miért volt ez fontos? Mert igaz művészi megnyilatkozásra csak igaz ember képes. (Ez bombasztikusan hangzik, de mindjárt egy kicsit jobban megmagyarázom.) Moralizálok? A legkevésbé sem! Önmagunk vállalásának kritériuma a lehető leggyakorlatibb tanács művészember számára. Az alkotó alany, a tanú életben tartása a tét. Nélküle ugyanis semmi nincs, semmi nem jöhet létre. Ha azt elveszti az ember – merő szenvedés az élet. És eltűnik a tehetség. Elszivárog, mint az egykori széles s bő mederéből a – ki tudja hogyan – elillanó víz. Ezért aztán komolyan kell vennünk önmagunk vállalásának igényét. Persze keserves visszacsalogatnunk az elvesztettet, az elszivárgót. És nem is mindig sikerül. (A legtöbb ember elveszti eredendő tehetségét, és szinte egész élete arról szól, hogy feltámassza, hogy visszataláljon hozzá. Ádám Ottó szerint csak egy „hibátlan” élet volt: Goethéé.) Itt a kulcs mégis: az emberi lény ugyanis nem a vereségre született. S ha önmagad vagy – a többi úgysem számít. De önmagad vagy? 

A Közönséggyalázás harmadéves vizsgája nagyon emlékezetes volt. A párhuzamos osztály tagjai adták elő, és egy órán keresztül hallgattuk a színpadról, nézőtérről felénk áradó „gyalázkodást”, amiképpen ezt Peter Handke darabja megkövetelte. Nehéz volt kibírni. Miközben ott ültem, azon tűnődtem, hogy mi lehet az ilyen jellegű színház valódi üzenete. Egyértelmű volt: fel kell állni! Az az üzenete, hogy menj ki, és többé ne járj színházba! Fel akartam állni. Ádám megelőzött. Szirtes Tamással felálltak, és elhagyták a nézőteret. Békés András, akinek a rendezésében a velünk párhuzamos osztály ezzel a darabbal vizsgázott – alapkérdés, hogy mennyiben volt ez színészi teljesítménynek tekinthető – maga is felállt. „Álljunk le, gyerekek! A főtanszakvezető elhagyta a nézőteret, nem értem, nem tudom mért…” Én értettem. Nagyon is értettem. Amit láttunk, nem volt színházi előadás, a vizsga-helyzet pedig kínnal-keservvel székünkhöz szegezett minket. Pedig a helyzet értelme az volt, amit senki nem mert megtenni: hagyd el a nézőteret! Felszabadító volt számomra, hogy Ádám megtette. Alighanem „vállalta önmagát”. 

***

Ám amiről most szeretnék beszámolni, a színház s általában a művészet tekintetében talán a legfontosabb volt a művészi intenciók közül, melyeket Ádám Ottótól tanultam. Azt tanultam tőle ugyanis: a szituációkat el kell játszani. Akár tetszik, akár nem. Ez nem megspórolható. Kötelező minimum. Következésképpen a színészi munka lényege éppen az előbb leírt kapcsolatból következően nem egy személyen áll. Két oldala van. Ezt egész színészi pályámon egyedül Ádám Ottó volt képes színészeivel megtapasztaltatni. Ült a nézőtéren, s hallgatta-nézte, ahogy a színészek próbáltak, ügyeskedtek-ügyetlenkedtek. Alig szólt bele. Hagyta, hogy a színészek egymásra figyelő jelenléte ki tudjon alakulni. Hallgatott. Várt. Nem adott felesleges instrukciókat, nem mesélte el, miről szól a jelenet, a helyzet, a mondatok egymásutánja, nem magyarázta el, miről szólnak a szavak és végül a szótagok, nem énekelte elő a dallamot, amiről egyik volt főiskolai osztálytársam híres mondása szólt – „a szöveget már tudjuk, a dallamot még nem!” –, dehogy! Ádám Ottó színházában ugyanis nem magunkra kellett figyelnünk, mint általában minden más rendezőnél, hanem egymásra. És ő kivárta, amíg ez az egymásra-figyelés létrejött. Micsoda kutuzovi önmegtartóztatás és fegyelem kellett hozzá, micsoda értő figyelem! Hány riasztó és rémséges színvonalú emberi feltárulkozás tanújává kellett válnia, hogy ezt elviselvén, tapintatos és bölcs tanácsaival valahogy mégis megfeledkeztesse színészeit önmagukról – hogy észrevegyék egymást. Hogyan tudta ezt megvalósítani? Bizonyára úgy, hogy folyamatosan húzódott vissza az egész megtartásába, amiből maga a drámai szituáció született – miközben látszólag semmit sem csinált. Hallgatott! Az egész ez esetben abból a látásból jött létre, hogy tudta: a színház és a színpadi jelenlét lényege nem váltható aprópénzre, nem lehet a színészi-rendezői munka egy-egy drámai szituáció magyarázatává. Az élő színház nem magyarázata a darabnak – hanem eleven megjelenítője. Hogy a darab, ami eleven szó és jelenlét függvénye – átélhetővé váljék. Ebbe az improvizáció épp úgy beletartozik, mint a színészi játék számíthatatlan egymásra-utaltsága. Nem lehet megmondani, hogy miről szól egy darab, helyzet, szerep stb. Miről szól!? El kell játszani! Arról (is) szól! Meg még ezer másról is szól! Mint ahogy életünk is – minden pillanatában! – többről és még többről, sőt másról is képes szólni, mint amit addigi múltunkból megtanultunk, megismertünk. Az értelmezés-értés sokszínűsége elidegeníthetetlen joga minden egyes nézőnek! Hányszor szenvedtem attól, hogy valamely színházban valamely jó nevű rendező szótagról szótagra – ne tessék azt hinni, hogy ez túlzás! – beállította a jelenetet, előírta hogyan mondjam, és mit mondjak vele(!)… Mi lett belőle? Emlékezés. Nem jelenlét. Sőt. Az emlékezés görcse. Megfelelés a rendező elvárásainak. Félelem. Végül is a kenyerünket féltjük, nem igaz? Azért harcolunk. Dehogy vagyunk akkor mi művészek! Miközben Ádám Ottó előadásai felfénylettek és élni kezdtek a közönség jelenlétében, mert a színészek figyelme egyre teljesebbé, zavartalanabbá, koncentráltabbá és magabiztosabbá vált az előadások során – addig az átlagos színházi előadások szokásos poklában a beállított, betanított szituációk a „betanított munkások” egymásra figyelni képtelen, kaotikus figyelme révén estéről estére egyre jobban szétzuhant. A legtöbb színházi előadást – hihetetlen, de így van! – a félelem tartja össze, nem a figyelem egyenletes nyugalma. A színházi produkciók legtöbbje a félelem szorításában jön létre, és csak addig képes valamilyen alapszinten „együtt maradni” – ameddig ez a félelem a kapcsolatokat valamilyen egészen minimális szinten képes stimulálni s életben tartani. Ha a rettegés eltűnik – nem marad semmi. Minden kiürül. Marad a káosz. 

Ádám Ottó tudta, hogy egy jó előadás egy. Egyetlen mondat, egyetlen egész. Nem a szavakat kell mondani, hanem az egészet. Az egész mondatot. Sőt. A szavak fölöttiből kell játszani. De tudta azt is, hogy ezt a színészeivel kell megvalósíttatnia. Hogy ők fedezzék fel ezt a teljességet. Meghallania, éreznie, előhívnia – a rendezőnek kell. De nem beszélhet róla. Nem vadászhat játszótársai elismerésére, nem fitogtathatja tudását. Hallgatni és várakoznia kell. Türelemmel. Hogy színészei is felfedezzék, amit ő maga már sejt vagy tud. Ismernie kell a dráma élő szintjét, ahová színészeit el kell vezetnie. A szavak fölötti valóságban kell otthon lennie, mely mondhatatlan, szavakkal ki nem fejezhető. S be kell érnie azzal, ami ebből a felső valóságból a szavakba átszüremlik – a mondhatatlanból a mondhatóba. Hogyan érheti el? „Hallgatással”. Miközben folytonosan haladnia kell előre a dráma szövetének [sic!] felfejtésével. (Micsoda erő kell ehhez! Milyen önzetlen fegyelem!) A dráma intuitív valóságát kell felfedeznie és megtartania. S mint titkot kell őriznie. Mert alig beszélhet róla. Ha kifecsegi – tönkrezúzza. Mert a játszótársak törekedni fognak a csupán intellektussal fölfogottak megvalósítására. Ez azt jelenti: a felfedezés szintje helyett – mely, mint a tűz, oly izzó és égető! – egy alacsonyabb szinten – ez, mint a hamu, oly halott és élettelen! 

A rendező számára mi ebben az elképesztően önzetlen és fegyelmezett tevékenységben az inspiráló momentum? 

Ottlik Géza írja: „Szemléltető példának sietve hívom most segítségül a költőt. Kosztolányi Dezső azt mondta: »Tévedés azt hinni, hogy a költő érti az életet, és mint tanítómester, elmagyarázza. A költő nem érti az életet, és éppen azért ír, hogy az írással mint tettel megértse.« A fiatalabb Dylan Thomas azt írta: »My poetry is the record of my individual struggle from darkness to some measure of light« – Költészetem jegyzőkönyve a sötétségből némi világosságra törő személyes küzdelmemnek.” [Ottlik Géza: Próza; Magvető Könyvkiadó, Budapest, 198; A regényről; 187. oldal]

***

Egészen mély kapcsolat fűzte Ádámot a századforduló darabjaihoz, Bródy és Szomory világához. E darabok nyelvét különleges módon közelítette meg. Egyik vizsgaelőadásunk Bródy Sándor Medikusa volt. Sokáig úgy próbáltuk, mint egy zeneművet. Meg kellett hallanunk a szövegben rejlő ritmust és muzikalitást. A csendet, a hallgatás s elhallgatás helyeit, a szöveg crescendóit és decrescendóit, gyorsításait, lassításait, egybetartozó tételeit. Az egész atmoszféra töretlenül – töredezettség nélkül – az egységekből fénylett fel. Varázsos egymásra figyelés jött létre. 

Negyedéves voltam, végzős. Két osztály végzett abban az évben a főiskolán. Valahogy úgy hozta a sors, hogy belekerültem a másik osztály vizsgaelőadásába. Kicsike kis szerepem volt Moliere Amphytrion-jában. Az előadás rendezője Major Tamás volt. Úgy adott instrukciót, hogy előjátszott. Nem találtam hozzá kulcsot. Tőlem idegen volt a próbák légköre. „Mester”-nek szólították Majort, és – különösen a lányok – áhítattal csüngtek a szavain. Ebben az áhítatban semmi valódit nem érzékeltem. Görcsös félelem, kötelező, poénra szomjas „jókedv”, mely átszínezte minden pillanatunkat. Amikor a jelenetemre került sor, Major felment a színpadra és előjátszott. Dőltünk a nevetéstől. Én jöttem. Égett a képemen a bőr. Mielőbb szerettem volna túl lenni vereségen. Nem lehetett. Semmit nem tudtam használni abból, amit Major mutatott. Szégyelltem magam. Már amikor felvonszoltam magam a színpadra, teljes volt a kudarc. Major újra előjátszott. A siker nem ismert mértéket. Annál megsemmisítőbb volt aztán az én újabb csődöm. Senki nem segíthetett. Mindenki arra gondolt: épp most megúszta. 

Szombat délután volt, vége a hétnek. A tavasznak sem tudtam örülni. Indultam haza. Az Ódry portáján Ádám Ottóval találkoztam. „Mi újság?” – kérdezte. „Tanár úr, nem akarok benne lenni az Amphytrion-ban. Nem lehetne abból engem kivenni?” „Nem lehet! Soha nem fogja megtanulni, hogyan dolgoznak mások. Legalább megismeri Majort.” És elmondott egy történetet. „Én voltam a diák, Major a tanár. A Vássza Zseleznovát próbáltuk. Lászlóffy Kata és Szénási Ernő voltak a színpadon. Bejött Major, és leállította az egészet. „Beletúrt”. Attól a pillanattól kezdve az a jelenet soha többé nem jött létre. Amibe egyszer beletúrnak, abból soha nem lesz semmi. Semmi, ami élet. Csinálja csak végig! Jó, ha az ember megtapasztal valami mást!” 

Nem vett ki az Amphytrionból. Talán javamra vált. A „más”-sal való elfogulatlan szembenézés ma sem lezárt kérdés bennem. ?

Valami olyasmit tud Ádám Ottó a művészetről, amit ugyancsak Ottlik Géza fogalmaz meg a regényről szóló tanulmányában: „Nem a szó volt kezdetben, hanem a mondat, azt bontottuk fel mondatrészekre. Nem a mondat volt kezdetben, hanem a bekezdés, azt fejtettük ki mondatokba. Nem a bekezdés volt kezdetben, hanem a regény. A regényt már csak a hallgatás előzi meg.

Azt hiszem, vagy azt szeretném hinni, hogy amit igazán regénynek nevezhetünk, abba nem lehet behatolni nem-regényírói eszközökkel. Persze, neki-neki mehetünk azért kívülről. Azt szokták kérdezni, miről szól egy regény. El kell olvasni, feleli rá E. M. Forster, semmi más módon nem lehet megtudni. A regény maga mondja el, hogy miről szól. És körülbelül azt mondja, hogy ő nem mondani akar valamit, hanem lenni akar valami.” [Ottlik Géza: Próza; Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1980; A regényről; 185. oldal] Másutt ezt írja: „A legfontosabb dolgokról nem tudunk beszélni, vagyis gondolkodni sem. Létezésünk alapjai – a hallgatás mélyén – sértetlenül őriznek ép, teljes tartalmakat. A nyelv fel tudja bontani roppant összetettségüket részjelentésekre, érzelmi, indulati, etikai, esztétikai, gondolati, akarati jelentésekre. Ezek az értelmezések csonkák, hamisak. Az író a nyelvet nem ebben az értelmező, felbontó funkciójában használja, hanem épp ellenkezőleg, mondhatnánk visszaélve a nyelvtan szabályaival és a szavak jelentésrendszerével, versében, regényében a világ eredeti épségét és teljességét igyekszik visszaállítani. És ha ez egyáltalán sikerül neki, csak a szövegébe beáramló hallgatásokkal sikerülhet. Ha pedig nincs benne művemben mindez, anyám, az égbolt, Jézus, akkor semmi sincs benne. Nem néven nevezve kell jelen lennie – a vers nem a csillagokról szól, nem Jézusról, nem a költő anyjáról –, hanem valóságosan. Ha Ő nem árad bele a mégoly profán jelentésmozzanatokból összerakott művembe – ha másként nem, hát mint szomjúság, halhatatlan vágy, a szarvas kívánkozása a szép, hűvös patakra –, akkor nem is hoztunk létre semmit.” [Ottlik Géza: Próza; Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1980; Körkérdés Jézusról; 213-214. oldal]

***

Ismét az első óra a Színművészeti Főiskolán. Nyitva az ajtó. „Gyerekek! Meggondolták, hogy egy ilyen sötét, levegőtlen helységben, amilyen egy színház, akarják eltölteni az életüket? Annyi szép foglalkozás van a világon! Az ajtó nyitva van! Ki lehet menni. Még nem késő.” Vigyorogtunk. Talán Szabó Bandi fel is nyerített. Szörnyen tudott nevetni. Főleg a maga viccein. Azóta az ajtón már többen kimentek. Laci meghalt, mi néhányan abbahagytuk a pályát. Színész alig maradt közülünk. Mi marad abból, amit egy tanár tanít? Minden és semmi. Ahogy mondtam. Mert mélyebben van, mint ami szavakba fogható. Mire tanított? Maradjunk annyiban: nem (csak) a pályára. 

Igen. Az ajtó nyitva van. Mindkét irányból nyitva. 

Még. 

Fenyő Ervin

Ždiar, 2005. augusztus-szeptember

(Megjelent a Színház című folyóirat 2006. januári számában)