"Nevetése bearanyozta az életünket"

Jób a szekéren. Makacsul néz előre, nem akarja látni a gyereket, akit haragos mozdulatokkal kerget el maga mellől, vissza az életbe. A gyermek nem érti. A világ gonoszságba dermedt.

Jób a szekéren: Zenthe Ferenc. Mi volt a titka ennek az angyali embernek? Mitől csengetett olyan ellenállhatatlanul a nevetése? Élt köztünk valaki, aki teljesen különbözött ettől az olvadó színházi világtól; egy ember, aki mindig azonos tudott maradni önmagával; egy ember, aki - mint a kő - kő a legközepén is, aki emberi méltóságát olyan magától értetődően viselte, mint a jó királyok meg az angyalok.

"Iszonyú a kísértés a jóra" - énekli A kaukázusi krétakör mesélője. Vagy mégsem? A kor, amelyben élünk, elég hitványnak tűnik. Több a mutatvány a kelleténél, sok a hamis hang. De az ember, az lehet különb, mint a kor, amelyben él. Zenthe Ferenc ilyen különb ember volt. Minél erősebb lett körülöttünk a zavaros mormolás, annál szebben szólt az ő csillogó nevetése. A nagyképűség és az úri pimaszság csak kiemelte tiszta tehetségét, emberi hangját, személyisége varázsát.

1952-ben ugyanazon a napon léptünk be a Madách Színház kapuján, kötöttünk életre szóló barátságot, és maradtunk hűek, ma már elavultnak vélt eszményekhez.

Első közös munkánk egy szovjet darab, A halott völgy - ez volt a címe, azeri olajkutatókról szólt.

Feri egy komszomolistát alakított benne, jó embert, ezt akkoriban pozitív hősnek hívták. Sok ilyet játszott, akkor is, később is, ez volt a fiatal Zenthe Feri profilja, skatulyája. Nagyon jól állt neki, amit sok régi filmje bizonyít, A Tenkes kapitánya, meg a többi mind. Elkezdtük a próbákat, de nehezen haladtunk, felemás hitünk nemigen tudta elevenné varázsolni a halott völgyet, nehezen fakadt fel az olaj.

Végül azért tűrhető előadás született, Dayka és Sennyei csinosak voltak olajfúró overallban, Tímár József tette a kárt, elegáns lila öltönyében, Ladányi elcsábította barátja feleségét - azaz elcsábította volna, ha a kritikus csókot az akkori miniszterhelyettes a főpróbán be nem tiltja -, szóval minden haladt a maga útján, megúsztuk a bemutatót. Pontosabban: megúsztuk volna, ha Révai József népművelési miniszter meg nem nézte volna, és utána úgy le nem gorombított volna -Horvait, az igazgatót és engem, a rendezőt -, hogy a lábunkon alig álltunk. 

"Maguk szándékosan mutatták be a legrosszabb szovjet darabot" - ordította, és aki ismerte Révait, tudta, hogy egy ilyen ordítozás akkoriban nem volt egy vidám vásár! Amikor ezt másnap a színészeknek elmeséltem, Zenthe Feri úgy röhögött, hogy beesett az azerbajdzsáni dombok mögé.

Zenthe nevetése bearanyozta egész akkori életünket. E nevetés minden árnyalata fülemben van ma is. Általában egy kis kuncogással kezdődött, csak lassan, el-elakadva szélesedett nevetéssé, hogy aztán egész kacagóorkánná dagadjon, amely végül hatalmas hahotaóceánná olvadt szét, magával ragadva mindnyájunkat, az önfeledt boldogságig.

Sok-sok darabban dolgoztunk együtt, évtizedeken keresztül. Mindig boldog voltam, ha vele lehettem. Sok siker, bukás is néha, ahogy kell.

Kedvenc árva gyerekünk egy 1966-os Szentivánéji álom. Az előadás egyike volt sikertelen rendezéseimnek, de Zenthe Zubolya és Domján Edit Titániája megmentette. Kétszólamú nevetőkoncertjük balzsam volt a szívünknek.

Zuboly, szerelmi együttlétük után mély álomból ébred. A szamárfej, a tomboló érzékek szimbóluma, eltűnt. Reggel van. Mi volt ez az egész? Az érzékek vad lázadása? Vagy több? Zuboly nagyon töri a fejét, vajon mi történhetett vele az éjjel. Ez volna hát a titok, ez a szégyellni való édes zűrzavar? Vele történt mindez, vagy csak képzelte, csak álmodta azt a furcsa szamárfejet? Nehéz az istenek dolgába belelátni. Fátylat vet hát - szemérmesen - a szerelem titkaira, de már többet tud róla, mint amennyit elárulhat.

A szemérem ritka színészerény. Ellentmond ugyanis a szükséges exhibicionizmusnak. De a szemérem, ha férfibájjal és életszeretettel párosul, mindennél értékesebb adomány. Zenthe Ferenc szemérmes férfiszínész volt.

Legszebb közös munkánk az Éjjeli menedékhely. 1968-ban, a menedékhely mélyén kerestünk, és - úgy éreztük - találtunk is "résnyi ragyogást".

A színészek esténként korán gyülekeztek a színpadon. Ez szokatlan volt. Fél hétkor, kezdés előtt fél órával bevackolták magukat a helyükre. Suttogva beszélgettek. 

Zenthe, Gábor Miklós, Pécsi Sándor, Basilides Mensáros, Nagy Anna és Koltai, Psota Irén, Dégi és Huszti Péter, Tallós Endre, Domján Edit és Vass Éva, Pádua Ildikó és Gyenge Árpád, a kölyök Balázsovits - micsoda kompánia! Soha ennyi jó színész, ilyen nagy ügyben, így együtt - talán legszebb pillanata volt a pályánknak. A darab végén Zenthe Ferié az utolsó szó. Bubnovként keresményéből perecet és vodkát vesz, az egész társaság együtt van, a hangulat emelkedett. A menedékhelyi mulatás igazi életre hasonlít, talán van még remény, talán vár valahol rájuk is egy teljesebb egy jobb világ. És akkor a szörnyű hír: a színész, a süvítő szélben, kint az udvaron felakasztotta magát. És Bubnov utolsó mondata: "A bolond. Elrontotta a nótát."

Zenthe őrizte a játék örömét egy hosszú pálya minden percében. Tudta, milyen törékeny és illanó az öröm pillanata, és hogy egyetlen óvatlan másodperc is elég ahhoz, hogy örökre eltűnjön. Ez volt személyiségének titka, amellyel újra és újra magával ragadott bennünket abban a boldog tartományba, amely csak az igazak birtoka.

(Megjelent a Nők Lapja 2006. augusztus 16.-i számában)