1948 nyarán Budapestre jöttem és a Színművészeti Főiskola növendéke lettem. A sors kegyes volt hozzám és a kor színházi életének két legnagyobb egyénisége lett tanárom, későbbi barátom: Gellért Endre és Nádasdy Kálmán.

Gellért Endréről kevés szó esik mostanában. Most is, akárcsak életében, Major Tamás elé áll és beárnyékolja. Pedig a háború utáni Nemzeti Színház megteremtője és első tíz évének ragyogó csillaga Gellért Endre volt. Gellért Oszkár fia, Móricz Zsigmond kedvenc gyerekvendége a leányfalusi házban – nem könnyű indulás egy érzékeny, sérülékeny fiatalembernek. Nem is maradt nyomtalan, a későbbi tragédiának itt volt a gyökere. Rövid életében azonban zseniálisat alkotott: a háború utáni tíz év ritka ragyogást hozott a Nemzeti Színházra! Aki nem élt itt és akkor, nehezen tudja elképzelni, hogy egy agresszív zsarnokság miért tűrt meg egy ilyen virágzó színházat. Budapest tele volt tehetségekkel, jobbnál jobb színészek várták, hogy munkához jussanak. A Nemzeti Színház-i nagy deklamálók már kevesen voltak, az akkor érett generáció már Hevesi Sándor és Németh Antal modernebb Nemzetijének szellemében játszott, és bár Törzs Jenő és Csortos Gyula csak egy pillanattal élték túl a háborút, itt volt Somlay Arthur és Bajor Gizi, Tímár József és Rátkai Márton, Uray Tivadar és Básti Lajos. És azután a fiatalok: Mészáros Ági, Ruttkay Éva, Ferrari és Gábor Miklós! Gellért a Vígszínházból jött, magával hozta az un. társalgási stílus minden eleganciáját, behozta a Nemzetibe mindazt, ami a Vígszínházban jó volt. Harminc éves, mikor Major meghívja és rábízza a társulatot. Soha jobbkor nem tehette, mert mindaz, ami akkor - orosz hatásként – elérkezett hozzánk, tökéletesen feküdt Gellértnek. Ami onnan jött, az a Sztanyiszlavszkij módszer volt, a pszichologizáló realizmus iskolája. Ez a stílus nem volt idegen a Vígszínháztól hiszen az orosz Művész Színház nevét, hírét, nagyszerű művészeit, már az első világháború előtt ismerték, hála Kosztolányiék zsenialitásának! – akik Csehovot csaknem életében lefordították már. Azt a véres harcot, ami Oroszországban, a két háború között lezajlott, mi akkor még nem ismertük. Nem tudtuk hogy vérzett el Tairov, Majerhold, Vachtangov és élte túl a vihart, tépetten, Sztanyiszlavszkij. Mindezt csak sokkal később tudtuk meg. […]

Az orosz üzenet Gellért számára tehát nem volt ukáz, a lélektani realizmus neki természetes közege, stílusa, munkamódszere volt. És a nagy bölények, a Nemzeti színházi öregek és fiatalok, boldogan engedelmeskedtek neki. Priestley, Gogol és Schiller, Csehov és Ibsen! És Móricz Zsigmond! Az Úri murit nem csak rendezte: kitalálta. Egyszerre minden összetalálkozott: Gellért Oszkár és a Nyugat, a leányfalusi Móricz házban töltött nyarak, a pszichológiai finomság és a paraszti humor. Mindez természetesen és harmonikusan simult egybe, népi-urbánusan, vagy megfordítva, ahogy ennek mindig lennie kellett és ahogy ez, remélem, szebb időkben, újra lesz!

Segédrendezője voltam a Ványa bácsiban és a Hamletnél, de ott ültem az Ármány és a Fáklyaláng próbáin is, figyeltem, tanultam. Később, amikor – két halála közt – bizalmasa és barátja lehettem, sokat faggattam ezekről az időkről. 1951.-ben, amikor Majort készültek letartóztatni (Révai dugta el és küldte pártiskolára) Gellértet hivatták és a Nemzeti igazgatójává akarták kinevezni. Nem vállalta és mindvégig főrendezőként vitte a színház ügyeit, Major székét középre állította és ő maga mellé ült, egy másikra. Nem hitt Major eszméiben, de hitt az emberi szolidaritásban. Később – a forradalom után, mikor Gellértre első, mély depressziós rohama rátört – Major nem volt vele ilyen szolidáris, kigúnyolta és elengedte a kezét. Ez felgyorsította végzetét, és az események, az 1960-as, második öngyilkosságáig, már nem álltak meg.

Ennek a Gellért teremtette Nemzetinek olyan erős sugárzása volt, hogy minden magyar színháznak ez lett az etalonja. Ebben nőttünk fel és ehhez akartunk hasonlítani. Úgy közeledtem a színészekhez, ahogy Gellérttől láttam, úgy tárgyaltam a díszlettervezővel, úgy dolgoztam a dramaturggal, ahogy ő a nagyszerű Benedek Andrással.

1956. október 20.-án volt a Galilei bemutatója a Katona József Színházban, a Nemzeti akkori Kamarájában. Néhányan körülálltuk a sápadt Németh Lászlót, akkor jutottak hozzánk a poznáni hírek. „Nem sokáig lesz műsoron a darabom” – mondta. Az előadás megrendítő volt: ez a Gellért rendezés lett alapja minden későbbi Németh László rendezésemnek.

Gellért színházul tanított, Nádasdy Kálmán életül. Nádasdy háta mögött Ady és Kodály állt, ez táplálta pedagógiai zsenialitását. Vele az ifjúság emlékezete kevésbé bánt mostohán, az erős emlékezet még őrzi alakját. Magyarság és európaiság magától értetődő egysége – akárcsak Bartóké, Adyé, Kodályé – amikor az egy ember alakjában létrejön és felmagasztosul: milyen egyszerű és kézenfekvő minden! Önzetlen pedagógus volt, mindnyájunkat a szeretet egykarú emelőjével emelt a magasba.