Részletek a Domján Edit és a Márkus László emlékkönyvből

„Manapság sok a stílusvita komikus és tragikus határvonaláról. Ez nagy komédiások számára soha nem volt probléma. Márkus Laci, Kiss Manyi, Pécsi Sándor pontosan tudták, hol a határ.

A Kaukázusi krétakör mindnyájunk életében fordulópontot jelentett. 1961-ben ezzel nyitottuk meg az új Madách Színházat. Laci volt a Kövér herceg, töméssel, maszkkal. A szerepek fele álarcban - a gonoszok. Lacinak ez az álarc nem okozott gondot, azonnal tudta, hogyan kell benne játszani, másképpen és mégis ugyanúgy.

A Kaukázusi krétakör különös körülmények közt született. Vámos lemondta a rendezést, Both Béla az akkori igazgató megkért, hogy vegyem át a darabot. Kiutaztam Berlinbe. 1960 végén Berlinben még nem volt fal, villamossal utaztunk. A Berliner Ensemble fénykorát élte: tucatnyi tehetséges színész, remek rendezők, Weigel, Brecht özvegye igazgatott. Előadásaik magukkal ragadtak, életre szóló barátságot kötöttünk. Kár, hogy ma nem játsszák nálunk Brecht darabjait; a magyar előadásokat aztán megölték a félreértések. De akkor még nem! Brecht Maros Rudolf zenéjével meghódította Pestet. Laci elementáris volt, úgy táncolt a műfajok tetején, mint macska a forró bádogtetőn. Jobbján Psota, balján Gábor Miklós, Zenthe, Pécsi Sándor – szenzációsak voltak.

Ezt a magától értetődő stílusbiztonságot vitte tovább a Koldusopera Tigris Brown-jában, 1965-ben. Önfeledt bolondozásuk Gábor Miklóssal könnyen szervült az Ágyúdal kegyetlenségével. Nemcsak Pestet, de egész Magyarországot meghódították vele.

Gyönyörűen passzolt a mi Koldusoperánk az igazi Bolognai Operába. Második előadásunk előtt hosszú sorok kígyóztak a pénztárnál. A páholyokban kétszer annyian álltak, mit ahány hely volt.”

Szomory Dezső világa: különleges muzsika. Akinek füle van rá, hallja. Domjánnak volt rá füle is, szíve is, orgánuma is. A furcsa, varázsos kántálás ott nyerte el igazi szépségét. Hermin - édes Hermin - Hermelin!

Szomory élő beszédet írt. A drámaíróknak két nagy csoportja van. Az első leírja a gondolatait– dialógusokban, a színész pedig élő beszéddé formálja. A második – az igazi – élő beszédet hall, és azt kottázza drámává. Hogy van-e benne eleven életáram, azt a színész csak mondva érzi meg, a kiejtett szó zenévé válik. Szomory Dezső ilyen volt és Domján magától értetődő természetességgel ejtette. Ez a francia szecessziós magyar nyelv egyedül Szomory sajátja, az a Dante ihlette, különös hajlítás varázslatos mélységeket képes feltárni.

A tárgyakkal zsúfolt szobában már ezen a nyelven szólt, így lépett be és innen kezdve minden szomorys volt rajta: a mozdulata, hangszíne, válla-felvonása. Honnan ismerték egymást – rejtély, Isten tudja.

Egyáltalán: hogy talál rá a színész – ösztönösen? – a rokon szerzőre? Miért, hogy az egyik régtől ismerős, a másik meg végleg ismeretlen? Mik azok a titok-rejtette vonzások és választások, amelyek ezt meghatározzák?

Az Éjjeli menedékhely Natasája, Domján 36 éves. Egy szürke hárászkendő fedi előrecsukló vállait: nem bízik a jövőben, fél a szerelemtől. Egy kép őrzi: Pécsi Sándor és Huszti Péter között áll, félősen összehúzza magát.

A boldogság megvalósulása pillanatában: szorongás és félelem a jövőtől, az előrevetített hosszú, megnyúlt árnyék, a fenyegetettség, magány és kiúttalanság, rémült szemek a nagy vállkendő alatt.

A mi egész ifjúságunkat beragyogják az orosz klasszikusok. Talán kárpótlásul kaptuk a sorstól, hogy a zsarnokság éveiben mi Csehovval és Gorkijjal vigasztalódhattunk – egybeesett minden: ifjúságunk rajongó szerelme a nagy orosz irodalom iránt, Sztanyiszlavszkij és az ő pszichológiai realizmusa, amely annyira természetesen vezetett át bennünket ebbe a háború utáni világba – ha nem is a Gogol köpenyéből, de ezeknek az óriásoknak drámáiból bújtunk ki mind, akik akkor tanultunk meg színházat játszani.

Domján érezte az orosz irodalom szédítő mélységeit, maga is ebbe született. Talán a részletek iránti vonzódása, talán a kellékek varázsa, talán a bizonytalan szedett-vedett ruhák meghittsége, a belőlük áradó múlt otthonos melege, talán a partnerek állandó jelenléte – oh igen, ez nagyon fontos volt számára: a partner, akiben megkapaszkodhat, aki támasza és játszótársa, akinek a szeme biztosan felel az állandó, szűnni nem akaró kérdésre: ugye szeretsz? Biztosan szeretsz és csak engem, csak engem! Soha nem hitte el, hogy így van, és semmi más nem volt fontos a számára!