ÁDÁM OTTÓ: Asztrov doktor születése

„Hívják a Nemzetibe”- szólt utánam a pedellus egy 1951-es őszi napon a főiskola portáján. Öt perc múlva ott ültem a Nemzeti titkárságán, Gellértre várva. (Magyar Bálint – idősebb, akkor a Nemzeti főtitkára, zseniális színházszervező és Major helyett tényleges vezetője a színháznak – örült nekem: „Maga lesz a Ványa bácsi segédrendezője.”) Gellért legendás tanár volt. Rajongtunk érte, tudtam, hogy rendezői életem most kezdődik. Jött Gellért - amikor belépett a szobába, nem lehetett ülve maradni - és elmondta a szereposztást. Makláry, Lukács Margit, Vizváry, Pártos Erzsi, Balázs Samu, Mészáros Ági, Gózon és Bessenyei Ferenc. Őt nem ismertem. Kérdően néztem Gellértre: „Jó lesz, majd megismeri - nevetett -, új ember.” Ezek a próbák lettek az én egyetemeim, varázsvilágba kerültem. Feri nehezen kezdett, egy hosszú Asztrov monológgal indul a darab. Félig háttal állva a portálnak beszél a Dadához – semmi támasz. Nyögött, morgott, dünnyögött – ahogy aztán közös munkáinkban mindig, minden nehéz szülés előtt.

„Ne öblögess” – szólt fel váratlanul Gellért a sötét nézőtérről. Feri megdermedt: ez a szó az akkori Nemzetiben sértőnek számított – („Én paraszt, én!”) – de a pillanat mégis metamorfózisának kezdetét jelentette, egy nagy modern színész kialakulásának első percét. „Bocsánat, nincs rajtam nyakkendő” – mondja Asztrov Szonjának a második felvonásban, ingnyakán babrálva. Kábán pislogva józanodott ki akkor ott egy színpadi részegségből, és aztán, később egy egész korszak régi, rossz színházi manírjából.

Orosz darabokat játszani kvázi kötelező volt akkor. De ez a sorozat, amit ezzel a Ványa bácsival kezdtünk, évtizedekre megszépítette az életünket. Csehov, Gorkij, Tolsztoj voltak a boldogság állomásai. Később, évek múlva, amikor Konszkijjal dolgozott az Élő holttest című Tolsztoj-darabon, vagy velem a Kispolgárok Tyetyerevjén, már elegáns volt, okos, nyakkendővel vagy anélkül: hozta a tizenkilencedik századi Oroszország minden szép-szomorú csillagfényét.

„Az élet nem éri meg a fáradságot, amibe a fenntartása kerül”, ezek Danton szavai, és ezt mondta nekem Feri néhány héttel a halála előtt. Abban a tömlöcben, ott a büchneri drámában sírta először világgá, hogy mire való az egész, forradalom, szerelmek, hitek: „Nincsen remény.” És tudtuk, hogy a bakó „óriást veszejt el.”

Óriás volt, mindig szerelmes, mindig magányos, önkínzó varázsló, hitetlen hívő, falstaffi aszkéta, „bús, bocskoros nemes” a javából. Minden emberi szenvedését színpadi diadallá formálta. Szerelmei elhagyták, ebből lett az Othello és a két csodálatos Bródy-figura, a Rembrandt és a Fejedelem. De soha nem szenvedett a túlzott azonosulás színészgyilkoló paradoxonától: a mérleg ő maga volt.

Az öreg Bolyai Farkas a végzettel szembesül: egy zseni, saját fia áll előtte. A nevelés drámája a némethi tragikum. A fiú jobb, többet tud, megoldja a nagy képletet, csak élni, azt nem tud. Farkas élvezi az életet, János aszkétája a létezésnek, Farkas játékos, János szenvedő. Gúzsba kötve táncolnak a Németh László-i szöveg labirintusában. Sokadik nekifutás, mögötte van a Széchenyi, az Áruló, a Mathiász panzió – látszólag mindent tud. A televízió kamerája előtt azonban újra végigszenvedi mindazt a gyötrelmet, amit a képernyő nyomorító korlátja rákényszerít: háromfelől veszi körbe az „ezerfejű cézár” és felfele kell menekülnie az izzó szorításból. A nehezen megtanult pszichológiai realizmus nagy próbája: a nézőtér hálás melegsége nélkül, magából akkumulált intenzitást sugározni láthatatlan nézőknek. Széchenyi „festett koporsója” zárva marad, nincs feltámadás, mégis van megváltás.

1956. október 20-án volt Németh László Galilei című drámájának bemutatója a Nemzeti Kamarában. Ott álltunk a jól értesült nyüzsgésben, a lengyelországi híreket hallgatva. „Nem sokáig lesz műsoron a darabom” – mondta Németh. Gellért sápadtabb volt a szokottnál. Bessenyei hátul a szöveget memorizálta okosan, ökonomikusan. Öt év telt el a Ványa bácsi olvasópróbája óta, de Feri már mindent tudott a színészi mesterségről, kudarcot, diadalt, sikert, bukást, könnyű szenvedést és nehéz győzelmet egyaránt. A zsarnokság első éveit remekművek társaságában tölthettük, ez volt a mi privilégiumunk, színházi népek úri passziója. Ezután minden összeomlott: Gellért belehalt, Bessenyei felgyógyult.

A Ványa bácsi végén Asztrov kér egy pohár vodkát: vége az absztinenciának! Egy ideig búslakodtunk, aztán – mikor az önsajnálat arany burka szétpattant – kiszabadultunk a prérire. Akkor még csak finoman harapdáltuk egymás, mint ketrechez szokott vadak, de az idő elszaladt. Ma már nincs se szabály, se irgalom, se elegancia. Ahol éred – ez van. Bessenyei – Isten irgalmából – már a mennyei vadászmezőkre szökhetett.

(Megjelent a KRITIKA 2005. februári számában)