A leányfalui Potala.

-Ádám Ottó nyolcvanadik születésnapjára-

Miért van az, hogy a bölcsességre szűkségünk van?

Talán azért, mert hibát hibára halmozó, kapkodó életünket néha szeretnénk objektíven kívülről szemlélni, hogy lássuk milyen cikk-cakk-okat írunk le, ahelyett, hogy megfontoltan, higgadtan járnánk az utunkat, és értenénk is miért kellett erre, vagy arra mennünk.

A bölcsek általában valamilyen a földi halandó számára különös, szinte elérhetetlennek tűnő, magaslaton élnek. Oda zarándokolunk lelki biztonságot keresni. Amikor belépünk egy ilyen szentélybe, nem csak magával a bölcsességgel találkozhatunk, hanem érezzük a többi előttünk járt tanácstalan lélek otthagyott, megtisztult erőterét is.

Pusztán a hely géniusza is hat ránk. 

Én még nem jártam Tibetben, de a chartre-i katedrális kövezetén található, kör alakú misztikus labirintusának vonalán már végig lépegettem.

Ádám Ottóék leányfalui háza, noha viszonylag magasan a domboldalon volt, mégsem sugallt a felületes szemlélő számára semmilyen különös lehetőséget a zarándoklathoz. 

És mégis  

A csodálatosan ápolt kis kert, a terasz, ahonnan csak sejteni lehetett, hogy nem messze a Duna folyik, egyszerűen „csak” barátságos volt. 

Barátságos. Ez bőven elég. 

Talán itt a földön számunkra ez a legfontosabb, felfogható és megélhető fogalom, ami a lelkünket a kegyelem közelébe emelheti. Ma a világ barátságtalan, mert gyanakodva, irigyen, bizalom vesztetten figyeljük egymást, pedig a barátság, nagy ajándék, ez a szeretet egyik megnyilvánulása, megalapozza a nemes gondolatok, érzések szabad áramlását lélektől lélekig. Így van ez mester és tanítvány között is. 

Mindig délután volt alkalmunk Ottóékhoz menni.  Én nagyon fontos napszaknak tartom a délutánt, talán ez a nap leghiggadtabb periódusa, mert már a lendületes részen túl van, de még nincs itt a megnyugvás ideje. Ez valamilyen köztes melankolikus, mégis inspiratív szakasza a huszonnégy őrának. 

Valamiféle bölcs-idő.

Szerettem ezeket a délutánokat. Gazdagító volt beszélgetni, érezni Ádám Ottó szavai, történetei, humora mögött rejtező bölcs tanácsot, vagy megmerítkezni az őszinteség az önzetlenség megnyugtató gyönyörűségében. Felszabadultan megérteni a humor könyörtelen igazságát.

Megérezni a szelídség, és a tudás sokoldalú biztonságát.  

Csak egy pár pohár vörösbort ittunk, ilyenkor délután, mégis mindig úgy jöttem el, mintha egy kimeríthetetlen szellemi forrásból vehettem volna magamhoz annyit amennyi csak lelkem iszákjába belefér. 

Így nekem elég volt nyaranta „átzarándokolni” a kis leányfalui barátságos Potalába, Ottó mesterhez, és úgy érezhettem, hogy kitárul a világ és akár a Himaláján is, lehetnék.

Mindenkinél gazdagabb az, aki megosztja másokkal szellemi és lelki vagyonát, mert megtanít élni, látni, alkotni, örülni a többieknek, békésen létezni és munkálkodni, 

Ilyen az igazi Mester, az igazi Tanító, az igazi Ember.

Cserébe megbecsülést, szeretetet, és feltétlen tiszteletet kap. Mindannyiunktól..

Isten éltessen drága Mester, kedves Ottó!

Tolcsvay László