Ádám Ottónak - A nyolcvanadikról

Kedves Ottó!

Nyolcvanasok leszünk idén. Én, az idős, ha megérem, augusztusban, Te, az ifjabb, októberben. Fura szám ez az arabs nyolcvanas, fektetve a végtelen jele, de mi még fenn járunk. Én ugyan már görnyedve, botra támaszkodva, te viszont ruganyléptekkel, felszegett fővel. Egyre többen maradnak le mellőlünk, alig lehet felsorolni őket. Bár emlékeinkben elevenek, jobban, mint valaha. Nemrég Csernus Tibi, - távozását percnyi pontossággal megálmodtam, egyszer majd elmesélem. Az idő relatív, számunkra különösen. Sok az emlék, néha már alig tudom, megtörtént-e valóban az, amire emlékszem, vagy a szereplők önként játszanak a múlt helyszínein.

1941 nyarán már sokadszor utaztunk anyámmal Csíkba, nagyapámékhoz, közben Kolozsvárott rokonoknál időztünk néhány napot. Felfedeztem a várost, bejártam mindent, amit csak tudtam. Jól emlékezem, milyen nagy élmény volt szemtől-szembe a Mihály templom előtt pompázó Mátyás szobor. Képről ismertem, de a valóság megrendített. Sokáig üldögéltem körülötte, megkerültem minden oldalról. Népes gyerekcsapat nyüzsgött mellette, sőt, - hihetetlen, - rajta is. Volt, aki a balszélső bő köpenyes, kardos bronzalak mögött állott, a hűvös fémtesthez támaszkodva. Akár meg is szólíthattam volna. 

• Gondolom, te Ádám Ottó vagy?
• Ismersz engem?
• Még nem, de majd megismerlek, tizenhét év múlva.
• Nem nagyon hiszem.
• Hova jársz suliba?
• Unitárius Gimnázium.
• Jó?
• Közepes. Itt a legjobb.
• Én a kőbányai Szent Lászlóba járok. Jó hely. Szent László is erdélyi, tudod? Cserhalom,
• Nagyvárad.
• Persze.
• "Per se." - Magától értetődő. Jó vagyok latinból.
• Mennem kell.
• Szóval, június 22-én Hitler megkezdte az utat a végső pusztuláshoz. Nehéz idők jönnek. Légy ügyes, cselekedj időben, és majd találkozunk.
• Meglátjuk. 

Az megtörtént velem, hogy a II. gimnáziumi osztályt megkezdve 1939 szeptemberében fogadtam padszomszédommal, Zolival, hogy a németek elvesztik a háborút, ami elhúzódik az érettséginkig. Ő ezt tagadta, szerinte a németek győznek, 3 éven belül. Kikötöttem, hogy a háború után mindketten az első béke-napon, délben, ott legyünk a gimnázium kapujában, ahol ő elismeri az igazamat. 1945-ben a romokon és a halottakon gyalog a gimnáziumba mentem, ahol is Zoli nem volt, mert már Párizsba ment. Egy évet tévedtem, mert 46-ban érettségiztünk.

Veled 1958-ban találkoztam a Damjanich utcai műteremben, ahová Erzsivel érkeztél. A neki írt leveleimből sokat tudtál rólam. Akkor, mint visszatért disszidens a tiltott listán voltam, kollégáim kizártak a képzőművészetből.

Te viszont meghívtál az új körúti Madáchba Brecht Kaukázusi Krétaköréhez díszleteket tervezni. A forgószínpad csak balról-jobbra forgott, a hátsó színpad bal felét rendőrlakás foglalta el, csak jobb-hátulról lehetett díszíteni, és csak balról lehetett színpadra lépni. Mégis ott volt a Kaukázus, viharral, függőhíddal, a palota, Szénási fürdetése, Azdak összes helyszíne, érdekes volt, izgalmas és nagy siker. Miután egy ajtó bezárult előttem, felszálltam a tetőre.

Szép idők voltak.

Az Üvegcipő Edittel, a Shaw-k, a Menedékhely Pécsivel és mindenki mással, az Othello, a Csillag a Máglyán. Mind azzal kezdődött, hogy leültünk a Leányfalu fölötti kertedben, vagy másutt, és mindet elmondtál a szereplőkről, mi a sorsuk, mire gondolnak ők. Helyszínekről, díszletekről szó sem esett. Beavattál a gondolataidba. Többnyire 2-3 nap múlva már hoztam a kész terveket, megfestve, benne az összes részlettel. Ha bonyolult térmozgások voltak, gyors változások, akkor makettet is vittem, kosárban. Megnézted, alaposan, és elfogadtad. Soha nem változtattál semmin. Minden jelenetnek volt helye és hangulata. A próbákon láttam, hogyan valósul meg minden, amit elképzeltél.  Azután, tudjuk, korán abbahagytad. És számomra nem volt érdekes többé a színház,

Első könyvemet, a "Velence és Firenze titkait" kéziratban először neked adtam elolvasni. Tíz nap múlva találkoztunk. - A könyv remek, - mondtad. - Egy ültömben olvastam el, megszakítás nélkül. Majd utána még egyszer. Érdekes, izgalmas, és megható.

Magamnak kellett kiadnom, mert az NKA nem támogatta, felbontatlanul adták vissza.

Majd néha találkoztunk. Kijelöltél magadnak egy mozgásteret, melyet nyugaton a Szerb templom kerítésének vonala, keleten a Petőfi Sándor utca határolt, északon a Szerviták tere, délen a Kossuth Lajos utca tengelye.  Egyszer a Váci utca déli felén jelöltél meg egy cukrászdát találkozásunkhoz.- Kizárólag a te kedvedért jöttem ilyen messzire, túl a Kossuth Lajos utcán, mert nyugodt hely. Egyébként ez soha nem fordul elő.

Önéletrajzi könyvemet, a "Szabad szemmel-t" a Vörösmarty téren, könyvnapon dedikáltam. Megírtam, mikor, hol leszek, kérve, hogy látogass meg, oda szeretném adni neked a könyvet. Nem jöttél, lehetetlent kértem, a tér már kisesett akciórádiuszodból. A könyvet postán küldtem el.

Találkozásaink alkalmával mindig friss voltál, kortalan, eleven, érdeklődő. Meghallgattad vándorlásaimat, kétezer km száguldás délre, az olasz csizma aljára, kétezer km nyugatra, II. Szilveszter szülőfalujába, száztíz négyzetméteres falkép, negyven életnagyságú alakkal, kiállítások. Pihenésül olykor 800 km Csíkba, a Hargitára.

Részletesen az olvasmányaid érdekeltek. Televízión Európa összes színházait követed, de igazán a közvetlen környezet finom változásai érdekelnek, leeresztett redőnyök, hangulatok.  Ezek mind ott vannak, a négyszögön belül, nem kell értük száguldozni messzi tereken át.

Az idén februárban kiállítást rendeztem az Oktogonon, a Forrás Galériában, 32 kép, köztük több nagyméretű. "Patakok, tengerek, Erdély, Itália." Ez volt a címe. A vendégkönyvben ott találtam a beírásodat: "Ragyogó új világ! Fények, színek, remények? Talán valami jobb kezdődik a világban? Bizakodjunk! Élmény volt látni!! Köszönjük szépen! 2008. II. 26. Ádám Ottó - Mari"

Ádám a Biblia szerint 930 évet élt, 30 híján 12 x 80 évet. Ebből neked, Ádámnak, eltelt az első 80, tizenegy most következik. Ehhez kívánok jó egészséget! 

Szinte Gábor