Nincs pótolhatatlan ember.

Vannak évszázados bölcsességek, amelyek egyszerűen hülyeségek.

Ilyen például az, hogy „Aki másnak gödröt ás, maga esik bele.”

A mondat helyesen így hangzik.

„Aki másnak vermet ás, maga esik bele. De főleg a másik.”

Néha pedig: csak a másik.

Ilyen szamárság az is, hogy „Nincs pótolhatatlan ember!”

De van.

Ádám Ottó például az.

Ezt főleg azok tudják, akik ismerték és dolgoztak vele.

Hiányzik.

Mi?

A bölcsesség.

A bölcsességből származó humor.

És az emberség.

És a figyelés mások gondjaira.

És a törődés mások gondjaival.

Vagyis a gondviselés.

Az előrelátás.

A higgadtság.

Azon kívül:

A biztos értéktudat.

Az a művészetszemlélet, mely a maradandó, örök emberit képviselte.

És az a meggyőződés, hogy amelyik nem ezt teszi, nem is művészet.

Akkor lépett ki a színházi életből, amikor a színházi élet is kilépett önmagából.

És olyanná vált, mint egy vallás, amelynek nincs istene.

Csak szertartásai, hívei, ünnepei, szokásai, esetleg kiüresedett hagyományai, vagy újító kísérletei vannak– de Isten nélkül.

Nem sokkal előtte lépett ki a színház világából Peter Brook, ugyan ilyen okból.

Otthagyta az abszolút világsikert, mert nem tartotta már művészetnek.

Én úgy hívom ezt a hanyatlást, hogy az Örök elárulása.

Ez történt a színházzal.

Nincsenek már mély gyökerei és magas antennái – csak működik.

Így is kérdezzük: „Megy a színház?”

„Megy” – feleljük.

De hová?

Madách azt mondja Luciferrel, amikor az Isten kiszáll a játékból, és magára hagyja a teremtését, hogy „eljár már a saját tengelyén.”

Hogyan?

Látjuk.

Ami csak az emberre van bízva – vagyis amiből kiszáll a szellem -, az mindig a lelketlen falanszternél és a szeretetlenség dermesztő jégvilágában köt ki.

Amióta Ádám Ottó elment tőlünk, alig tudunk beszélgetni.

Egyrészt, mert – mint mindenki – pörgünk egy mókuskerékben.

Megélhetés-művészek lettünk.

A hogyanból fokozatosan mennyi lett.

Másodsorban nincs kivel beszélgetni.

Hiányzanak a mély, maradandó társalgások.

A felejthetetlen mondatok.

Az emberi melegség.

Az odafigyelés.

És az értelem.

A mi életünk jellemzője lett, hogy nincs értelme.

Most éljük meg azt, amit Viktor E. Frankl Auschwitz-ban fedezett fel (vagyis a pokolban), hogy az embersors legnagyobb baja nem a szenvedés, ha az mégoly borzalmas és iszonyatos is, hanem az értelmetlenség.

Ádám Ottóval az értelem ment el a színházi életből.

Nem az ész, nem az okosság – hanem az értelem.

Ezért nem pótolható.

Müller Péter