Ádám Ottó

Mindenkinek van egy magánközönsége, előttük szerepeljük végig az életünket, együtt élnek velük halálunk napjáig - és ki tudja, talán az után is. Velük őszinték vagyunk. Őszintébbek, mint magunkkal. Ők tudatják velünk, hogy egy siker mögött mennyi az érdem, mennyi a csalás. Hajszálpontosan elválasztják a lényeget a lényegtelentől. Ha bajba kerülünk, ők azonnal megjelennek, ha öröm ér, velünk mosolyognak. (Azt hiszem, hogy a színész is, amikor monológot mond, a karakternek ezzel a magánközönségével beszélget.) Az én társaságom apám, anyám, testvéreim, fiam, lányom, szerelmem, egy-két barátom, élők és halottak. Velük beszélem meg döntéseimet, előttük szégyenkezem, ha hibáztam. 

Ebbe a társaságba lépett be 1964.-ben Ádám Ottó, amikor felvett az akkor induló színészosztályába. Akkoriban nagyon nehéz volt valami világos értékrendet felállítanom, hiszen amit a gimiben tanítottak, arról otthon kiderült, hogy hamis, amit otthon tanultam, arról nem volt szabad házon kívül beszélni. Amikor bekerültem a Főiskolába, valósággal sóvárogtam az után, hogy megtudjam, mi mennyit ér, hogy az ár azonos-e az értékkel. És szinte elállt a lélegzetem, amikor Ádám Ottó az első órán leült velünk szemben és valami olyan hangon szólalt meg, amilyet egy tanártól egyáltalán nem vártam. Ez a hang hasonlított ahhoz, amit anyukámtól hallottam, amely csak otthon volt elképzelhető. Azonnal értettem ezt a szellemet, amely mintha ugyanabból a kultúrkörből táplálkozott volna, mint amelynek szellemében engem is próbáltak nevelni szüleim. Döbbenetes élmény volt rájönnöm, hogy itt nem kell mást mondani, mint amit igazán gondolok. Furcsa felfedezés ez egy „alakoskodást” tanuló növendéktől, csak az értheti meg, aki tudja mi a színház. Figyelt, és értett. Ő értette meg velem, hogy az érzelmesség nem azonos az érzelgősséggel, a szellemesség a viccelődéssel, hogy az önsajnálatnak nincs köze az öniróniához. Én még nem találkoztam olyan emberrel, aki plasztikusabban, ökonomikusabban fejezte volna ki magát, mint ő. Amikor először rendeztem színházban, megkérdeztem tőle, hogy annak mi a lényege, azt válaszolta, az, hogy a rendezőnek nem szabad beszélnie. De,- mondtam - Ottó, ha a színész megkérdezi, honnan jöjjön, arra csak kell felelnem valamit… tagadóan rázta a fejét. De mit mondjak? Semmit, csak tegyél így és tanácstalanul széttárta a kezeit.

Amikor egy alkalommal felfüggesztettem színházi pályámat és a diplomáciában próbáltam szerencsét, gyakrabban látogattam meg. Talán meglepő, de szinte tőle tanultam legtöbbet a külpolitikáról. Milyen pontosan látta az összefüggéseket, amelyek a legtöbb külügyér előtt mindörökre rejtve maradnak. Neki köszönhetem, hogy sikerült némileg megszabadítanom missziónkat azoktól a szánalmas tévképzetektől, amelyek világszerte olyan kellemetlen hellyé teszik ezeket a hivatalokat. 

Az Isten különös kegyelmeként kaptam a lehetőséget, hogy meghívott a Színművészeti Egyetem DLA programjába és doktori disszertációm témavezetője lett. Még három évig, beszélgethettem vele életről, halálról, szerelemről, politikáról, mindenről, amit csak tőle lehetett megtudni. 

Most öt évvel vagyok idősebb, mint ő, amikor abbahagyta a színházat. Milyen kár, hogy a sors úgy akarta, vonuljon vissza. És micsoda bölcsesség, hogy nem szállt szembe ezzel az akarattal, szinte egyedülállóként ezen a pályán. Nekem persze meghasadt a szívem, akár a saját fiatalságom elmúlásáért. De megértettem és csodáltam döntéséért. Sokat beszélgetek vele mostanában magamban, nem szeretném zavarni a nyugalmát. Ő az én örökös magánközönségem tagja, ahonnan nem lehet visszavonulni. 

Márton András