Drága Ottó!

Búcsúesteden – majd 20 éve ?, hihetetlen – a nagy Madáchban, néma csendben és koromsötétben várakozott Rád a társulat. Meglepetésnek szántuk az estet, és a megjelent barátok tömegét. Az ügyelő belesuttogta a csöndbe: megérkeztetek és jöttök a Hársfa utca felől a színpad felé. Hallottuk lépteiteket, hirtelen kigyúltak a fények, kitört a taps. Ott álltál a fénytől hunyorogva, s talán egy kicsit meghatódva. Mi is álltunk a színpadon, a nézőtéren, és néztünk Téged, néztük egymást, néztünk magunkba és bizonytalanul a jövőbe. Azután elkezdődött a műsor, amelyre napok óta titokban készültünk. Köszöntőmben beszéltem a 25 évről is, amelyben Veled játszhattam, és igyekeztem köszönetet mondani az ott szorongó társulat és felejthetetlen játszótársaink nevében is, akik ezt a megható estet már föntről nézték. 

Akkor nem értettem, nem értettük, miért döntöttél úgy, hogy erőd, tehetséged teljében ilyen drámai hirtelenséggel otthagyd a Madáchot, minket, a Főiskolát, mindent. 

Ma már mintha érteném. 

Fiatal tanítványaimmal beszélgetve, meglepve tapasztalom, hogy azok az évek, az a színház, az ott folyó munka, a próbák, előadások hangulata mára a majdnem hihetetlen, csodálatos mesék világába került. 

Hogy volt egyszer egy színház, két patinás épülettel, az egyik a Lenin, majd az Erzsébet körúton, a másik a Madách téren. Két épület, amelyet a költészet titkos alagútja kötött össze. Mindegy volt, hogy melyikben próbálunk, melyikben játszunk esténként. Egy volt az ügy, a gondolat, a cél. Itt is, ott is nagy történeteket meséltünk. Ebben is, abban is otthon volt Shakespeare és Madách, Ibsen és Molnár, Rostand és Németh László, Gorkij és Csehov, Szabó Magda, Shaw és Szomory Dezső, Miller és Williams, Szép Ernő, Bródy, Sütő András, Háy Gyula, Wesker, Karinthy Cini, Görgey, Gyurkovics, Illés Endre, Müller Péter, Szakonyi, Békés Pali és a többiek. 

Egy színházi műhely, amelyben az érték volt az értékmérő. 

Egy színház, amelynek legendás igazgatója voltál. Türelmes, tapintatos, megértő, de makacs, és a fő kérdésekben ellentmondást nem tűrő. 

Egy színház, amelyben parádés társulat játszott, nagyszerű színészek és rendezők, akik a költészetre, a rendet teremtő gondolatokra, és az életigenlésre kötöttek egymással szerződést. Ahol a drámák gondolkodásra és önismeretre tanítottak. Ahol a játékok az emberről szóltak, az emberekért az emberekhez. 

-Idehallgass Öreg! Azt mondd meg nekem, van-e Isten? – kérdeztem Vaszka Pepelként Lukától, drága Pécsi Sanyinktól, a gyönyörű menedékhelyünk priccsén. 

-Ha hiszel benne, van, ha nem hiszel benne, nincs. Amiben hiszel, az van! – válaszolta Sanyi mosolyogva, bogárszemeit biztatóan résnyire húzva. 

Azokon az estéken, azokban az években Vaszka Pepel és én is, és mindannyian tudtam, és tudtuk, hogy ez így van. Nem lehet másképp. 

Hinni kell! s hivatásunkat alázatosan, meg nem alkuvón szolgálni. 

Más dolgunk nincs. 

Ma már talán bizonyos kétkedéssel és keserűséggel néznék Sanyira, s félek, hogy ő is így nézne rám. 

Jól esik születésnapodon visszaidézni a néha hihetetlennek tűnő emlékké nemesedő, régi, szelíd estéket. 

Drága Ottó, Ildikóval együtt hálával kívánunk egészséget, békét, szép napokat, nyugalmas, boldog éveket.

Péter