ÁDÁM OTTÓNAK, SZÜLETÉSNAPJÁRA

I.

A főiskolán, a színházi főtanszak vezetőjeként, Ádám Ottó vezette a színész felvételik második és harmadik fordulóját. Ült a reflektorok fénycsóváin túl, a sötétben, s az általa választott versek, monológok eldöntötték a növendék-aspiránsok sorsát.

1971 májusában, én is így találkoztam vele először. Mikor beléptem a Rákóczi úti vetítőbe, vágni lehetett a füstöt, mindenki dohányzott, s csak a hangját hallottam, valahonnan a jókedvű, rosszalkodó tanárok karéjából. Két verset kért tőlem: Ady Endre, Harc a Nagyúrral és József Attila, Óda című költeményeit. Majd Tiborc monológját a Bánk bánból, és Ádám szövegét, a Tragédia Kepler képéből, mely így kezdődött: „ A bölcselet csupán költészete azoknak, mikről még nincs fogalmunk.”

El lehet képzelni, hogy a fenti művek súlyos szavai, gondolatai, hogyan hangozhattak, egy pattanásos arcú, 18 éves, ugrifüles csacsi szájából. Groteszk jelenség lehettem. Ádám Ottó nem nevetett, nem gúnyolódott, hanem a fénybe előrehajolva, leadta a szakszerű rendelést, mellyel egyben a továbbjutásomat is jelezte: „A következő alkalomra tanuljon meg egy vidám, és egy tragikus monológot.”

Röpültem, mint egy szárnyas szamár, s – IÁ-Á!!!-IÁ-Á!!! – már tanultam is Lope de Vega Kertész kutyájából Teodoró monológját, és Shakespeare Hamletjéből a Hecuba monológot, hogy: „Mi néki Hecuba, s ő Hecubának, hogy megsirassa?” Nem ragozom tovább. A harmadik felvételi után fölvettek, Horvai István színész osztályába.

II.

1989 májusában, ültem Ádám Ottóval, s tanártársaival szemben, a Vas utca 2/D. alatti épület tárgyalótermében, mint színházrendezői szakra felvételiző, harmadik rostavizsgás diák. Ekhnátonról beszélgettünk, hogy talán róla lehetne drámát írni, mint tragikus lényről, aki uralkodása alatt, az évezredes sötétség birodalmából felépítette a fény birodalmát, s meggyilkoltatása után, műveit megsemmisítették, hogy folytatódjon tovább a halál kultusza, a sötétség birodalma.

Kérdések röpködtek, hogy vajon évtizedek csalódása, bennünket, ma élőket bölcsebbé tesz-e? Előre megy-e a világ vagy hátra? Vagy egyhelyben áll? Vagy egy adott pont körül kering? Vagy hullámként mozog? Fölsejlett a közelmúlt: két világháború, százmillió halott! Hogy két emberöltő alatt láthattunk kipukkadni két utópiát is, és lám, minden kor megtermi a maga szörnyeit: Hitlert, Caligulát, embernyúzó asszír királyokat. Oda konkludáltunk, hogy a rossz mindig logikusan következik a világszerkezetből, a jó viszont mindig szabálytalan, kavics a fogaskerekek közt, géphiba. És Ekhnátonnal együtt sóhajtottuk a Naphimnusz sorát: „Fordítsd felénk fénylő arcodat Napvilág!” Ezt sem ragozom tovább. Fölvettek Ádám Ottó rendezői osztályába.

III.

Az egyetem egyik eldugott, folyosóvégi szobájában ültünk három éven keresztül, hetente három délután. Ha az Oidipusz királyt, ha az Othellot elemeztük, vagy Kierkegaard Don Juan tanulmányát és Nietzche a Tragédia születéséről szóló esztétikai összegzését vizsgáltuk, egyszerre beszélgettünk a művekről, a színházról és a világról, a mindent átható emberi létezésről. Ezek a szellemi együttlétek nélkülözték a Mester mindent tudó gőgjét, ellenben rendkívül személyes hangú, szenvedélyes vitákat indukáltak, színházi nyelvről, esztétikai irányokról, stílusokról és formai törekvésekről. Megláthattuk egymást, hiszen ha színházról van szó, az életünkről van szó.

Ahogy e délutánokon ült velem szemben Ádám Ottó, sokszor gondolkodtam azon, vajon hogy is van megszerkesztve az európai ember, aki történetesen Magyarországon született, 1928-ban, s ki kellett bírnia a XX. század borzalmait? Itt lobog, izzik kipirult arccal, ez a nagy humanista művész, sugárzó, szenvedélyes szelleme, művein keresztül millióknak segített élni, annak ellenére, hogy marhavagonban haláltáborba deportálták, ahogy a vágóállatokat szokás. Vagy talán éppen azért! Szabad emberként így áll bosszút a gyilkosokon, hogy tanítványain és művein keresztül visszaállítja az embert a maga méltóságába!

Isten éltesse Ádám Ottót, 80. születésnapja alkalmából!           

Hegedűs D. Géza