Beszélgető séták Ádám Ottóval

Arisztotelész nevéhez fűződik az antik görög filozófusoknak az a köre, melynek tagjait peripatetikusoknak nevezünk, s akik séta közben beszélgetve cserélték ki gondolataikat. A magam részéről, a világot sokszínűségében ábrázoló és az érzékletességre sokat adó íróként, sosem vonzódtam túlságosan a filozófiához (tisztelve, ámde nem szeretve), nekem túl elvont és spekulatív – könyvekben megnyilvánuló írótól tán furcsán hangzik: könyvszagú. Ha egyáltalán el tudom képzelni magamat, mint aki filozófia űzésére (milyen szép freudi elszólás!) adja a fejét, akkor csakis így, a természetben sétálgatva, dialogizálva (ez meg a drámaíró elszólása), derűs beszélgetésben formálva a gondolatokat.

Ádám Ottó nagy sétáló. Aktív színházvezető korában visszatérő mondata volt: „Menjünk el sétálni, és megbeszéljük”. Mint annyi másban, e peripatetikus hajlamában is eltér az általános színházrendezői imázstól. A rendező általában amolyan nyughatatlan, felugrálós alak, nagyon ideges, és még idegesebb, ha bárki (különösen élő szerző) beleszól a munkájába. Tagadja, de többnyire abszolút diktátor a terrénumán (ettől még lehet jó családapa), és ha másképp nem éri el, amit akar, úgy színfalhasogatóan üvöltözni kezd, megfélemlítve az összes kellékest (színészt soha, mert az kikapcsol). Ez ugyan torzkép, tehát igazságtalan, de az alaptípus, kis modulációkkal, meglehetősen elterjedt.

Ádám Ottó mindezeknek az ellentéte. Halk elszántsága, rettenetes nyugalma, kíméletlen toleranciája, és mindenen átgázoló bölcsessége: ezek legfontosabb tartozékai fegyvertárának. Ezekkel hamarabb és irgalmatlanul éri el a célját, mint az erőszakosan ordítozó rendező. Próba közben látszólag nyugodtan ül a nézőtéren, nem szól közbe, csak csendesen szövögeti magában a hálót, majd a szünetben szelíden és észrevétlenül belegöngyöli a színészt, mintegy diskurálva, peripatetikusan. És a színész az ismétlésnél saját találmányaként büszkén és boldogan rátalál a megoldásra, megcsinálja a figurát, helyrezökkenti a jelenetet. Arra a helyre, ahová Ádám Ottó a nézőtéren ülve kifundálta. 

Ősrégi ismeretségünk 1980 körül alakult barátsággá. Azelőtt kicsit gőgősnek láttam, talán az is volt, a magam útját járva az abszurd színház meghonosításával Magyarországon, őt kissé a mindenható színházi guruk társasága egyik tagjának tekintettem. Aztán valamikor ’80 körül elkezdtünk sétálni. Már nem emlékszem, hogyan alakult így, de sétáltunk és beszélgettünk. Meg üldögéltünk kertjeinkben, náluk Leányfalun (elsüllyedt a múlt mélységes kútjában), és nálunk a Hűvösvölgyben (elsüllyedt a múlt mélységes kútjában). És hamarosan kiderült, mennyi közös van a világképünkben. 

Egyszer szóba került, hogy a Radnóti Színházban akkor már évek óta játszott, Pécsi Ildikónak írt egyfelvonásos darabommal – Ünnepi ügyelet – elkezdtem egy tematikát (a történelmi úri osztály sorsa és a kommunizmus, mint olyan), ezt én bővebben ki akarom fejteni, teljes estés darabban, netán regényben is. Elmondtam egy alapszituációt egy úgynevezett horthysta tábornokról, tisztességes ember, 1944-ben üldözötteket segített, és 1951-ben megkapja a kitelepítési végzést, másnap viszik egy tanyára rózsadombi villájából. Azt az utolsó napot írnám meg, meséltem Ádám Ottónak, amikor számadást csinál és elbúcsúzik mindentől, ami az élete volt. 

„Írd meg, és én bemutatom. Mensáros, Madách Kamara.”

Ez a szelíd, a világot tűnődve mérlegelő ember, ha ráérzett valamire, villámgyors volt és határozott. 

Ez augusztus elején történt, 1982-ben. Másnap nekiláttam, és írói életem legszebb heteit töltöttem dolgozószobámban, éjt nappallá téve írtam „Galopp a Vérmezőn” című (nem abszurd) drámámat. Mensáros Lászó láthatatlanul segített, ő nem is tudott róla, de ott volt az íróasztalomnál. 1946 óta barátok voltunk, már többször játszott darabjaimban. A Pécsi Ildikónak írt szerep után másodszor éltem át, mit jelent, amikor írás közben tudom, ki kelti majd életre a színpadon a figurát, kinek a testébe költözik, ki mondja a mondataimat. Drámaírónak ez hihetetlen segítség. Ádám Ottó pontosan tudta, miért jelöli meg – mielőtt a drámából egyetlen sort megírtam volna - Mensáros személyét. Mivelhogy élő szerzők pszichológusának is kiváló.

Augusztus végére elkészültem a munkával. Felhívtam Ottót, még Leányfalun élvezték a nyarat. Meglepődésemre semmi meglepődést nem mutatott, hogy máris megvagyok. Szerintem ezt is tudta előre, számolt vele. Eljuttattam hozzá a kéziratot. Másnap – másnap! - táviratot kaptam: „Bemutató novemberben, szeptember közepén olvasópróba, én rendezem, Ádám Ottó.” 

Nincs az a kicifrázott dícséret, elismerő retorika, ami ennél a gyorsaságnál, ennél a szűkszavú táviratnál jobban esett volna nekem. Később persze sokat beszélgettünk a darabról, de emlékeim szerint semmilyen változtatást nem kért. Ez is karakteréhez tartozik: rendezői szerepét nem azzal nyomatékosítja, hogy minden áron belegázol az anyagba. Neki erre az önbizonyításra nincs szüksége. Ha nem kell változtatás, akkor nem kell változtatni. Rendezői jelenléte a megformálásban van. Eredetisége pedig nem a dráma felforgatásában, hanem organikus életének lehető legmélyebb és legérzékenyebb kibontásában rejlik.

A „Galopp a Vérmezőn” próbáira csak nagy szünetekkel jártam be. Tudtam, milyen kezekben van. Aztán becsapott a mennykő: Aczél György betiltotta a bemutatót. A tévéhíradóban bevágták valamilyen pártaktíván mondott beszéde részletét. Pokolian emlékszem egyik mondata első szavára: hovatovább! Valahogy így: „Hovatovább kiderül néhány magyar író újabb munkájából, hogy Horthy tábornokai mentőangyalok voltak…” Természetesen nem erről szólt a darab, hanem sok kibeszéletlen taburól, és mindenfajta kollektív ítélet – nép, faj és osztály – elfogadhatatlanságáról. Mindarról, amivel tele volt a mi csodálatos és undorító XX. századunk.

 Ádám Ottó rendíthetetlenségére jellemző, hogy a következő évadra, mintha misem történt volna, ismét beírta a műsortervbe a Galoppot, majd 1983 őszén szépen folytatta a próbákat. A hatalomnak úgy látszik akkor már kínos volt egy újabb betiltás. Így hát pont egy évvel később, az évadnak nagyjából ugyanazon a helyén, megvolt a bemutató. Nagyszerű, tiszta hatásokra törő, mély és keserűen ironikus rendezés volt. Életem egyik legnagyobb sikerét köszönhetem Ádám Ottónak. Utcán kígyózó sorokat a jegypénztár előtt.

Nyolcvanadik születésnapján – jövőre én is követem! – arról írtam csupán, ami személyesen összeköt bennünket. És ebben természetesen nincs benne hatalmas életműve. Felülmúlhatatlan Csehov-előadásai, rengeteg klasszikus és XX. századi darab pompás színpadra állítása, köztük megannyi magyar szerzővel. És nincs benne színházvezetői bölcsessége. És nincs benne a tanár, a színészpedagógus, egész seregnyi színész – az élen Huszti Péterrel -, akik az ő dajkáló, pályát egyengető sztárcsináló gondoskodása nélkül nem tudták volna ilyen zavartalanul kibontakoztatni tehetségüket. De hát ezt már mondják el helyettem ők, akárcsak a többiek, akik munkatársai voltak, Ádám Ottó dogmamentes, mindenfajta minőségre érzékeny, százfelé ágazó ízlésvilágának dicséretét. Nekem már csak az a dolgom, hogy „Isten éltessen, Ottó, egészségben!” Melyhez hasonló jókat kívánok magamnak is.