Ádám Ottó, aki esetemben eltűrte, sőt megvédte a lázadót.

A Mesterünk mindmáig. 

Az elmúlt 25 éves pályám nélküle semmiképp nem jöhetett volna létre. Születésnapi köszöntőnek valami komolyabb műtárgy kellene, a nagy magyar emlékező anekdota-gyűjtemények sora helyett. Mégsem érzek késztetést, erőt, tehetséget, esélyt, másra: egészítsük ki egymás történeteit. A magyar irodalom- és színháztörténet – mióta létezik, ezt teszi. 

„Jókai Mór élete és kora” – ez magának kimaradt? – Feltétlenül olvassa el Mikszáthtól!” – két hónapja javasolta, gyógyszer helyett. Olvasom. Valóban remek.

Történt valaha, a Jaruzielski-féle lengyelországi katonai puccs után pár hónappal, hogy a Rákóczi úti vetítőben – két hétig próbálhattuk Kaszás Attilával mint „Kövér”-rel Mrożek Nyílt tengeren-jének első mondatát, ahol is hosszú percek után, míg a lila kvarclámpa beizott, s szólt egy akkoriban szintúgy ritkaságnak számító Reklám-zene:

„Ez a Julka, ez a Gyurka, – ez meg itt a véres hurka / Jajj, de jó, ennivaló, a hurka télen-nyáron jó / Itt a kenyér itt a só, hurkát enni jajj, de jó!” 

Nos, végre Kaszás kvarc-napszemüvegben fölült a középső kádban, s félrehallhatatlan kádári akcentussal közölte: „Éhës vāgyok.”

Gondnok-Laci még látta Ádám Ottót dühöngve lerontani a Rákóczi útra, másnap a színész-vizsga rendezését átvette az egyik rendező-tanár, s én igen komoly meggyőzésnek voltam kitéve: bár a rosta-vizsgákon már sikerrel túl vagyunk: lennék inkább mégis diplomás dramaturgus – rendező helyett. 

Ihletett öt oldalas levelemet, melyben közöltem, hogy én akkor már jobban szeretnék egy rendezői vizsgaelőadással „megbukni” – két nappal később Ádám Ottó mosolyogva összehajtotta és eltette, mondván, jó lesz ez még – az archívumunkba.

Évekkel később próbáltam elkérni, akkor is mosolygott: ugyan, ki tudja, hol van már az a levél. Máig sajnálom, hogy nem másoltam le. Pedig állítólag akkor már hosszú hónapok óta dolgozott a Mester egy valódi dramaturggal, az összegyűjtött emlékiratain.

Valójában azokat az emlékiratokat kellene most a 80. évfordulón elővennie, ennél komolyabb ünnepet nem ülhetne az úgynevezett Szakma Őt még ismerni vélő része.

„Ha maga tudná, hogy amiatt a mahha dahabja miatt mit kellett nekem még évekkel később is hallgatnom…” – mondta egyszer már „felnőtt” korunkban Leányfalun. A „marha”-darab G.B. Shaw-nak az „Annajanska, a bolsevik császárnő” című egyfelvonásosa volt, melyet második vizsgámként, rögtön az „Ahogy (nektek) tetszik” részletei után még az osztálytermünkben rendeztem, ’81-ben. Shaw-t azért kaptam feladat-szerzőnek (a Madách Színház akkori tradícióján túl), hogy színpadi körülmények között látnám be: a REALIZMUS a valódi alap, talaj, s megoldás a Színházban.

Negyedszázad 70 rendezésével a hátam mögött, azóta is ennek a belátható rációnak az esetenkénti felforgatásával foglalkoztam legjobb előadásaimban. 

„Strammfest marsall”-t Rudolf Péter adta, mint másod éves színész-hallgató, a fordításomat Elbert János és Osztovits Levente nézte át, s korrigálta egyéb óráinkon.

„Nem hiszem el, hogy Shaw elvtárs ilyen darabot írt volna!” – ezt már a hírhedt színészpedagógus-néni kiabálta a főiskolai párttaggyűlésen, melyről az akkoriban elsőként diplomázó posztgraduális osztály egyik derék rendező-hallgatója számolt be szimpátiából és óvólag, nekem. Ők mind a négyen párttagként válhattak utóbb főrendezőkké, de azonnal.

• „STRAMMFEST: Azt akarják, hogy menjek el valami átkozott szocialista konferenciára, és bizonyítsam be: Bejótia nem kíván semmiféle terület-elcsatolást és hadisarcot, csupán a Mennyek Földi Királyságát akarja elterjeszteni – az egész Világmindenségen.
• ANNAJANSKA : Le vannak szarva. –”

Talán érthető az akkori tanári kar konsternációja és rökönye: Mindezt Ádám Ottó rendező-osztályában! 

Utóbb mégis az egyetlen lehettem osztályunkból, aki a Madách-ban Ádám Ottó asszisztenseként hónapokon át nézhettem Tolnai Klárit, Mensáros Lászlót és a többieket próbálni.

„We don’t need no education, We don’t need no thought-controll … etc. … an other brick in the wall” – a Pink Floyd szövegét a megjelenés után pár hónappal fölrajzoltam osztályunkban krétával a táblára.

Ádám Ottó derűs „szarkazmussal” mosolygott: Teljesen egyetértek. – mondta. Tökéletesen elképesztette ezzel osztálytársaimat, akik közül a szakmából legelsőnek kihajított, legrealistább, a józan eszemre apellálva próbált lebeszélni a táblaíró-akcióról.

Rendkívül büszke vagyok mindmáig, hogy két éven át hetente két délután háromtól hatig Ádám Ottónak mondhattam ellent, szinte folyamatosan, mint diák. Mindent tőle tanultam meg közben, ami erről a rendezősdiről egyáltalán tanulható. A többit úgyis menet közben, a színészektől és a deszkáktól lehet – ha egyáltalán. Ezt alig vártam, s az Idő – melyet John Ford a diplomarendezésemben „tökfej”-nek nevez Vas István fordításában – annyit mégis igazolt: érdemes volt kibírnom az iskolát. Ahol utóbb még DLA fokozatot is szerezhettem Ádám Ottó bíztatásával, aki a megvédéskor már régen nem járt az épületes épület környékére se, viszont a fokozatom megvédése körüli herce-hurcának akaratlanul ismét a szereplőjévé vált.

B. úr, az egyik legjobbnak kikiáltott dunántúli színház történelmet átívelő igazgatója, a legszemélyesebb kudarcaként élte meg, hogy az ő tanítványai helyett engem neveztek ki a kecskeméti színház élére 1998-ban. Mikor a tényt bejelentettem Ádám Ottónak, egykori mesterem első mondata az volt a telefonban: 

"Vemek, B-t megüti a guta!" 

Akkor én ezt sem értettem, - alapvetően semmi közöm, és így semmi bajom nem volt B. úrral. - NEM ÉRTETTEM ÁDÁM OTTÓT. 

Öt évvel később a fokozatom védésekor volt módom átélni az „aha”-élményt ezzel kapcsolatban is.  A DLA-dolgozatom függelékében a történet részletesen olvasható, egyetemmé előlépett főiskolánk könyvtárában. Rendkívül tragikusan mulatságos, mondaná a jó Polonius.

Ács János, akit főiskolásként legtöbbre tartottunk – Tanítvány volt, és Ascher Tamás, a mai Rektor úr, akit még bölcsész-egyetemistaként bámultunk, éppúgy nem kerülhette meg Ádám Ottó markáns Szellemét, ahogy a Korszakból senki. 

Ha Ádám Ottó megvilágosító jelenléte nem befolyásol, lehet, hogy mindmáig önmagát bődületesen komolyan vevő esztéta-féle maradtam volna. Belegondolni is iszonyat.

Azóta is minden igazán jelentős élet-fordulatom kapcsán keresem Ádám Ottó bölcs kívülállását, mint oly sokan – hogy ne érezzem magamat Mester nélkül egyedül a Világban.

BODOLAY