Boldog születésnapot, Ádám Ottó!

Elmesélem Neked szakmai életem egyik meghatározó élményét. 1965 kora tavaszán, negyedéves főiskolás voltam, már zsebemben a Pécsre szóló szerződéssel, mikor felhívtak az Irodalmi Színpadtól, hogy Ádám Ottó rendez két magyar egyfelvonásost, és lenne-e kedvem az egyik főszerepét eljátszani. Habozás nélkül igent mondtam, hiszen Ádám Ottó számomra afféle földi isten volt. Első felvételi vizsgámon történetesen ő ült velem szemben, és bár nem tanított, de mint színházi főtanszakvezető, látta összes vizsgámat. Éreztem, hogy figyel rám, el-el kapott a folyosón, sommás véleményt mondott, néha meg is dicsért.

Szóval Fehér Klára egyfelvonásosa az Irodalmin (Nagymező u. 11., ma Radnóti Színház), partnerem Mensáros László, játszik még a darabban Gobbi Hilda és Törőcsik Mari, bemutató a jövő hónap végén. A történet szerint egy fiatal magyar egyetemista valahol Dél- Franciaországban találkozik egy régivágású magyar úrral, akiről elég hamar kiderül, hogy a háború után nyugatra szökött nyilas. A darab az ő találkozásuk, némi emlékezéssel vegyítve, ahol megjelennek a történet 20 év előtti szereplői: katonák, áldozatok, szomszédok, rokonok.

A színdarab gerince a két főszereplő párbeszéde, tehát döntően Mensáros és én próbáltunk. Illetve alig próbáltunk, beültünk az Andrássy úti Művész cukrászdába kávézni és beszélgetni. Pontosabban fogalmazva ők beszélgettek: Ádám Ottó és Mensáros Laci. Zenéről és irodalomról, színházról és politikáról, ismerősökről és ismeretlenekről, fontos és egyáltalán nem fontos dolgokról. Én ámulva hallgattam őket, időnként persze megkérdezték az én véleményemet is, bevontak a dialógusba. Ezek a parádés délelőttök a presszóban megérttették velem, hogy az élet fontosabb, mint a színház. Pontosabban fogalmazva, nehogy túl primitív legyen ez a meghatározás, élet nélkül nincsen színház. Élni kell, bátran – „az élet értelmét nem szabad föláldozni magáért az életért.” – idézték Thomas Mannt – szerelmesnek kell lenni, utazni kell, megismerni más életeket, tájakat, gondolatokat, nem szabad elhanyagolni a családot, barátokat, az úgynevezett civil életet, mert akkor nem lesz miről beszélni a színpadon. Görcsös, szomorú, szűklátókörű szakemberek leszünk, élmények híján rossz művészekké fáradunk. Kellemes órák voltak ott a Művészben, nem nélkülöztek némi cinizmust, és – ahogy most visszaemlékszem – mély rosszkedvet és reménytelenséget takartak. 

Az előadás amúgy nem lett sikeres, a következő szezonban már nem játszottuk.

Ám ezek a hetek számomra végtelenül fontosak voltak, megerősítették azokat az eszményeket, melyekben már hinni kezdtem. Innen ered barátságom Mensáros Lacival, és ekkor indult máig tartó kapcsolatom a Nagymező utca 11-el. 

Boldog születésnapot, kedves Ottó!

Szeretettel ölel:

Bálint András