Tisztelt Tanár Úr! Kedves Ottó!

Rövid olvasnivaló „színházi estékre”

Sokféle módon próbáltam megfogalmazni, milyen jelentősége van találkozásunknak az én életemben. Igen – ha őszinték vagyunk – ennyire önzőek, magunkra figyelőek, szellemi rablógazdálkodásra születettek vagyunk; s nem másra csodálkozók, őszintén odaadóan kíváncsiak, s főleg nem alázatosan szemlélődők.

Mindenki a maga életének kapcsolatrendszerében láthatja csak a Másikat – ha tiszta gondolatúak vagyunk és maradunk.

Kapcsolatunk legelején, mikor a Főiskolára, vagyis a Te osztályodba kerültem (Szegeden voltam egyetemista, a Szegedi Egyetemi Színpad tagja; amatőr színészként vettél fel rendezőszakra – legalábbis én így éltem át), tele voltam feszültséggel, tudatlansággal, nagyképűséggel, gőggel a Kőszínház általam akkor megvetett konzervativizmusa iránt; mert a Világnak csak egy részét ismertem és láttam. Találkozásunk az általad megmutatott másik Világgal és Valósággal megdöbbentő és katartikus volt.

Értékrendszered, világlátásod, színházi és életanalízised megváltoztatta, gazdagította, más dimenziókba helyezte – de nem kérdőjelezte meg! – addigi gondolatrendszeremet. Ez az alapvető életmagatartás-minta, amit Te sugároztál akkor felém, egész későbbi pályámra, szakmámra és életemre kihatott.

Nem szeretnék – régi szokás szerint – adomázni: bár az igazi színházi történetek – amik fennmaradnak az Idő rostáján – mintegy zárványként sűrítenek magukba valamilyen generációkon átívelő igazságot. A sok tanács közül, mellyel megjutalmaztál, csak egy valódi, nagyon fontos „instukciódat” szeretném elmesélni és megköszönni Neked. Felkerestelek – már Főiskola elvégzése után jóval! – a Madách Színház igazgatói irodájában, mert erős ideám volt Shakespeare Lear király című tragédiáját megrendezni és véleményedet erről kikérni. Elemző beszélgetésünk legvégén mertem csak megkérdezni, amiért igazán hozzád mentem – hogy, tudniillik – nem vagyok-e túl fiatal (42 éves voltam) a darab megrendezéséhez. Akkor Te egy olyan dionüszoszi kacagásban törtél ki, hogy alig értettem meg, amit mondtál: „Jancsikám, ennél a darabnál nem a rendezőnek kell öregnek lenni, de a címszereplőnek is csak középkorúnak!” – s e válaszoddal addigi kétségeimet és bizonytalanságaimat egy pillanat alatt elsöpörted.

Kedves Ottó!

Minden szép szó és okoskodás után végül is köszöntelek Téged születésnapodon, s kívánok Neked bölcs egészséget!

Valódi tisztelettel, tiszta szeretettel:

Ács János, állandó tanítványod