Seregi László táncművész és koreográfus ma lenne 95 éves. Ma, december 12-én. És már 12 éve, hogy az égi színpadon alkot, varázsol, sziporkázik, figyel, odafigyel. És Szeret. A színházat, a zenét, a darabot, a táncost, a színészt, a kollégát. És ebből mindenkor és mindenhol csoda születik. A felhők fölött is.  

„Hirdessétek a szépséget, az igaz emberséget, a szív melegét, a békességet. Táncoljatok, énekeljetek, mosolyogjatok a világra” – fogalmazott többször is. 

Ez a szemlélet árad feledhetetlen alkotásaiból, amelyek örök érvényűek és számos közülük ma is látható a világ színpadain. Zsenialitását, különleges személyiségét idézi a Spartacus, A fából faragott királyfi, A cédrus, Sylvia, A csodálatos mandarin, Rómeó és Júlia, Szentivánéji álom, A makrancos Kata, Székelyfonó, A kékszakállú herceg vára, a Macskák vagy Az Operaház Fantomja…

A Madách Színházban Ádám Ottóval dolgozott először, a hetvenes években. Így emlékezett vissza erre a meghatározó időszakra: „40-es „siheder” voltam, amikor felkértél egy Csehov rendezésed táncainak elkészítésére. Nem feledem azt, hogy még a lelkem is lábujjhegyen járt a próbáidon. Tőled tanultam meg egy életre: a Színház Templom.”

1983-ban jött a Macskák. 2003-ban Az Operaház Fantomja. Két csodálatos, és egy új korszakot elindító előadás. És mindkét musical máig a Madách Színház repertoárjának része.

Szirtes Tamás, a Madách Színház igazgatója, a Macskák és Az Operaház Fantomja rendezője ezekkel a gondolatokkal emlékezett alkotótársára és barátjára:

„Csodáltuk a tudásodat, azt a biztonságos tudást, amely tökéletesen eligazított a színház varázsos és kiszámíthatatlan világában. Csodáltuk fantáziádat és csalhatatlan művészi ösztönödet, csodáltuk ízlésedet, ami műfajoktól függetlenül mindig biztos volt, mértéktartó, finom és pontos. Csodáltuk ezerszínű tehetségedet, hogy egyszerre voltál zenész, képzőművész, koreográfus és rendező. Csodáltuk humorodat, mondataid sebészi pontosságát és kemény iróniádat, amelyben mindig empátia és szeretet volt. Csodáltuk erődet, sziklaszilárd művészi meggyőződésedet és kitartásodat – hogy nem nyugodtál, amíg a részletek nem illeszkedtek az általad megálmodott tökéletes egészbe.”

„Bár nem voltál tanár a szó klasszikus értelmében, mégis minden mondatoddal, gesztusoddal tanítottál. Megtanítottál arra, hogy azt kell akarni, hogy mindig minden a legjobb legyen! És egyáltalán, hogy akarni kell! Erősen és eltökélten! Hogy az egész fontosabb, mint a rész, de a legfontosabb a személyes példamutatás. Hogy a színház alkotó-teremtő munka. Teremteni pedig csak emberfeletti erővel, lemondással és önfeladással lehet. Hogy nem az alkotó fontos, hanem a mű, amit létrehoz.”